2012. november 3., szombat

Hogyan őrjítenek a szavak? – kritika George Orwell: 1984 című regényéről

Úgy voltam vele, hogy az 1984 híres könyv, sokak által kedvelt könyv, klasszikus könyv meg minden hasonló erénnyel megáldott regény, szóval minden okom megvan rá, hogy elolvassam.
A cím alól kikandikál az 1948/'49-es évszám...
            Sorba veszem a benyomásaimat, és így mutatom be, milyen kép alakult ki bennem ennek a könyvnek az olvasatán.
            Ez abszurd. A könyvben szereplő dolgok, események abszurdak. Nem tudom, Orwell vajon így is szánta őket, mindenesetre ilyenre sikeredtek. Szóval ez egy abszurd disztópia.
            Lehetetlennek tartom például, hogy valaki olyat akarjon megetetni az emberekkel, mint az „újbeszél”, egy olyan nyelv, amelynek beszélője képtelen kifejteni pártellenes véleményt.
            Amit még abszurdabbnak tartok, az az, hogy az emberiség olyanná alakítható, mint ahogy az a regényben le van írva. Főként kevesebb mint negyven év alatt. Ha ez mégis lehetséges lenne, az bizony igen siralmas képet festene az emberiségről. Én még akkor sem hinném el, hogy ez végleges.
            Orwell ebben a könyvben saját(os) véleményének ad hangot. Feltételezem, hogy a regényben a Pártot, mint tökéletes, avagy abszolút elnyomó hatalmat akarta létrehozni, ami szerintem eléggé jól sikerült is. Vannak benne azonban dolgok, amiken kételkedve csóváltam a fejemet (legalábbis magamban), például a történelem kiszámíthatóságáról (valószínűleg a szerző úgy gondolta, az 1984-ben vázolt világ a legvalószínűbb, jó néhány jel utal erre, aztán mégsem vált be, cáfolva ezzel azt, hogy a történelem kiszámítható lenne), az osztályharc-elméletről (ez nekem kicsit túlhaladottnak tűnt), a szexualitásról (hogy egy elnyomó hatalomnak szándékában állna a szexualitást elfojtani) és a lázadásról (hogy értelmes dolog az elnyomás ellen kicsapongó szexuális élettel tiltakozni, vagy tudom is én, mit csinálni) vallott nézetein.
            Nekem a főhős nem túl szimpatikus. Nem rosszindulatú, hanem inkább olyan idegesítően szerencsétlen. Kicsit úgy is éreztem, hogy nem igazán árnyalt karakter. Persze lehet, hogy szándékos az ilyesféle jellemábrázolás, meg hogy a regény világa miatt ilyen, de attól még ez volt a benyomásom.
            Lassan indul, a közepe unalmas, a vége már igazán érdekes Az elején még nem lehet tudni, fog-e történni itt valami, az ember csak reménykedik, hogy több lesz ez a könyv, mint egy történet nélküli elbeszélés, amiben sok a szex (nem részletezi, de akkor is van benne). A közepén van egy szörnyű unalmas szakasz, amolyan Háború és béke stílusú közbeszúrás, aztán hirtelen fordulatot vesz a történet, és végig lehet izgulni, hogy mi lesz a vége, ami szerintem nem igazán előre látható.
            Ez szatíra. Nem az elnyomásnak meg különböző politikai eszméknek a szatírája: Orwell alaposan odamondogat az emberiségnek, hogy milyen a fajtája, az egész emberiséget gúnyolja ki vele. Azt kell mondjam, talán Swift is jobban hisz abban, hogy az emberiség jobb is lehet, mint amennyire Orwell hisz benne. Utóbbi nem valószínű, hogy megjátszaná magát. Ha javító is volt a szándéka, nem jön át.
            A második fele olyan, mint egy rémálom. A közepe után jön ez. Itt egy őrült bebizonyítja egy normálisnak, hogy az őrület az igaz, és nem lehet megcáfolni, amit mond. Néhány szó is képes őrjíteni, pusztítani. Ha valaki elfogadja, hogy működik a duplagondol és hogy a valóság csak az emberi elmén belül létezik, az ellen semmi sem használ már neki.
             Nehéz az igazságot választani a közösség ellenében. Ha az ember hisz valamiben, amit rajta kívül senki sem hisz, úgy gondolja, nála van az igazság, de más senki sem vallja ugyanazt, mint ő: meddig tudja megtartani a hitét? Mi a fontosabb: az igazság vagy a közösség? Az emberek általában az utóbbit választják, inkább mennek a tömeggel, mint hogy kiálljanak a saját véleményük mellett. Egy darabig talán állják, de aztán elbizonytalanodnak: nem lehet, hogy nem nekem van igazam, hanem mindenki másnak? Inkább válassza az ember a hazugságot, hogy a többiek közé tartozónak érezhesse magát, vagy maradjon kívülálló az igazság kedvéért? Mindenki maga dönti ezt el.
           
Ilyesféle benyomásaim voltak a regénnyel kapcsolatban. Egész jó könyv. Igen, érdekes, mondanivalója is van, és bár tele van támadható gondolatokkal, azért mégiscsak lehet klasszikusnak nevezni. Nekem nem tetszett túlzottan, de a vége az olyan jó volt, hogy elfeledteti az addigi idegesítő és unalmas részeket. Az igazság-közösség ellentét megjelenítése külön plusz.

8+/10