2012. augusztus 7., kedd

Auschwitz felemelkedése és tündöklése – a Mesterségem a halál c. regény kritikája


Könyvtári kötés.
"Robert Merl: Mesterségem a hal"
Hát ez gyönyörű. Az emeletes akasztófa is
külön műsorszám (jó, tudom mi az).
Kezdjük a fülszöveggel. Ilyet még úgysem csináltam. Először a fülszöveget kritizálva fogom bemutatni Robert Merle regényét. Idemásolom (kijelölések tőlem):

A nácizmus s egyben a huszadik század egyik legrejtélyesebb figurája a becsületes, nyílt tekintetű, kék szemű, német családapa, aki pedáns tisztviselő módjára elvégzi munkáját a haláltáborban, majd hazamegy, és példás családi életet él. Hogyan lehetséges? Sokan próbáltak már felelni erre a kérdésre, de nem lehet: egyszerűen felfoghatatlan. Merle a legrégibb, legegyszerűbb írói módszert választja: egyes szám első személyben, belülről ábrázolja a táborparancsnokot kamaszkorától kezdve. És az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy már maga is tervezget, számol, gondolkozik, hogyan lehetne ésszerűbben, hatékonyabban megszervezni a transzportok mozgatását, hogyan lehetne megduplázni az üzem napi termelését. Annyira azonosul a főhőssel, hogy a Feladat teljesítése közben elfeledkezik róla, hogy miről is van szó. S ha nem csapja falhoz dühében a könyvet, akkor rájön, hogyan lehetséges: hát így. Ennyi az egész. Ez ennek a könyvnek a legelképesztőbb tanulsága.”


Induljunk hát ki ebből. Rudolf Lang, a regény főszereplője rejtélyes figura, mi több, a legrejtélyesebbek élcsapatába tartozik. Ezt jó tudni. Nekem eszembe se jutott volna.
            Becsületes, igen, a lehető legbecsületesebben, még találóbb szóval lelkiismeretesebben akarja elvégezni a reábízott feladatokat. Az SS jelszó: „Becsületed a hűség.” Ilyen értelemben Rudolf a legvégsőkig becsületes náci volt. Neki köszönhető, hogy Auschwitzból minden idők leghírhedtebb koncentrációs tábora lett
            Nyílt tekintet… én nem éppen ilyennek képzelem.
            A haláltáborban végzett alapos munka tényleg „példás” (mármint náci nézőpontból, mindenki másnak könyörtelen gyilkolás), a családi élete azonban csak akkor nevezhető ilyennek, ha a jó családapa kizárólagos feladata a pénzkeresés és a jó körülmények biztosítása.
            A történet egészen kamaszkorától kezdve végigkíséri Rudolfot, az E/1. – szörnyű ilyen szöges ellentétben álló regényeket egymás mellé állítani – a Sorstalanság E/1.-jére hasonlít: szenvtelen, véleménymentes, a tényekre szorítkozik, emlékezete pontos és hiánytalan, legalábbis az elbeszélés kezdete után. Nem számítottam rá, hogy ennyi „előtörténet” vezeti be a haláltábori szolgálatokat, de valóban csak így lehetett hitelesen megoldani. Otthoni életének szatirikus címe lehetne „Ifjú Rudolf Lang szenvedései” vagy „Imádkozz mindhalálig” – bolond apja eltorzult vallásossága tönkreteszi a fiatal Rudolfot, és az egész életét meghatározza.
            A fülszövegből azt a következtetést lehet levonni, hogy annyira erős ez a könyv, hogy akár szeretnénk, akár nem, azonosulunk a szereplővel. Egyébként én is elgondolkodtam a zsidók megsemmisítésének problémáján olvasás közben: vajon ezt hogyan lehet megoldani? Másokra még nagyobb hatást tett, tehát nem hazudik nagyot az ajánló. Hogy ez-e a legelképesztőbb tanulság? Kinek mi. Azonban nem ad tökéletes választ: ez egy torz személyiség kórképe, viszont nem minden haláltábor vezetője volt ilyen sérült személyiség, vagy legalábbis ennyire és ily módon. Aki nem volt ilyen, az egyszerűen buta volt, és elhitte, hogy a zsidó valóban kártevő, irtandó faj, olyan, mint a csótány meg a patkány (ahogyan a nácik propagandafilmje „definiálni” is akarja tudat alatt a közbevágott képekkel), és ebből kiindulva képes volt könyörtelenül legyilkolni ezeket az embereket, akik sosem ártottak nekik, lelkiismeret-furdalás nélkül. Tehát ilyen szempontból kicsit sántít a dolog, a tanulság: így tudta csinálni Rudolf Lang.

Most pedig hagyjuk el a fülszöveget, beszélek a saját benyomásaimról.
            Eddig csak a Háború és békében, illetve A rózsa nevében olvastam olyat, hogy egy-egy szót, kifejezéseket vagy mondatokat rendszeresen más nyelven mondtak. Ezekben indokolt is: a Háború és békében az „alapnyelv” megfelel annak a nyelvnek, amin a könyv íródott és a szereplők is beszélnek, a mondatok pedig úgy helyezkednek el, ahogyan a szereplők használhatták abban a közegben; A rózsa nevében pedig egy fogás, hogy „középkoriasabb” legyen a hangulat. A Mesterségem a halálban, mely franciául íródott, de a szereplők németek, az alapnyelv az olvasó anyanyelve, a közbeszúrt német szavak, kifejezések és mondatok pedig németes hatást szeretnének kelteni. Hát jó, bár furcsa, de megszokható.
            Van viszont valami, amit nehéz megbocsátani: az a rengeteg szemcsillogás-szemvillogás, amit a szereplők produkálnak. Ezt csak Jókai múlja felül a könnycsillogásaival (Az arany ember). Nem lehet a gesztusokat másképpen kifejezni? De. Ott verte ki nálam a biztosítékot, amikor a nő fogai felvillantak, szemében állati düh csillogott. Na de kérem!

A legtöbb ember szereti a nézőpontváltásokat, és ezzel én is így vagyok. Bizony, a nácik is emberek voltak, ha később már csak szörnyetegnek látják is őket. A háborúban ugye, mindig az ellenség a gonosz. Nézzük meg a nácik oldaláról: ők, a zsidók (és mások) gyilkosai csupán buta és beteg emberek, akik vagy az életük értelmét, vagy a pénzüket keresik. Rudolf pedig ezeknek volt a szolgája, hű fia Németországnak. Lám: őt is becsapták, mint annyi más embert. A gonoszból szánnivalóvá válik.

8/10

A nézőpontok: ajánlom a Sorstalanságot, hogy a lágerbeli zsidók oldaláról is megismerjük Auschwitzt és a holokausztot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése