2012. július 11., szerda

Hazudni egy életen át – a Baudolino c. regény kritikája

Klafa ez a kígyófejű-farkú sárkány a védőborítón.
Kár, hogy ez a szörny nem szerepel a regényben.
Ha meg kéne határozni, mit éreztem jórészt olvasás közben, azt mondhatnám: idegességet, és a vágyat, hogy bárcsak vége lenne már. Az elejét untam, úgy gondoltam: bizony, ha Eco nem késik 800 évet a megírásával, ez a regény lehetett volna kora legnagyobb szatírája, amit a mai napig emlegetnének, de lám, elkésett. Aztán a második fele kezdett érdekes lenni, véget ért a valóság (?), és kezdődött a hazugság (?), hamarosan viszont így szóltam: na jó, ez már túl nagy hülyeség. Mi értelme ennek az öncélú marhaságnak?! Aztán – ilyen se történt még velem tudtommal – az utolsó pár oldalt olvasván rájöttem valamire, ami…

A regény érdekesen van elbeszélve: miközben Baudolino meséli az életét Nikétasznak, az általa elmondott E/1.-ből mindig átvált az elbeszélés E/3.-ba, így válván meggyőzőbbé, majd zavarosabbá az egész. Az „elbeszélő elbeszélés” előtt történik egy rövid közjáték, illetve az egész Baudolino első és egyetlen fennmaradt naplóbejegyzésével kezdődik, majd a történetmesélést csak rövidebb párbeszédek és események szakítják meg, végül a végére érve ott folytatódnak az események, ahol Baudolino befejezte. Ez a „trükk” engem a Forrest Gump-ra (film) emlékeztetett.
Az elejét kénytelenek vagyunk a regény „igaz” részének elfogadni, hogy egyáltalán valahogy gondolkodni tudjunk az egészről. Baudolino jócskán elmúlt ötven is, mikor mesélni kezd. Már gyerekkorában rászokott a hazudozásra, és „jó szokásává” lett, nem is lett belőle különösebb probléma. Aztán egyszer a fiatal Rőtszakállú Frigyessel hozza össze a szerencse (vagy hívhatjuk, ahogy akarjuk), akinek úgy megtetszik a hazudós fiú, hogy magával viszi, és mintegy nevelt fiává fogadja. Paradox módon ő az, aki mindig megmondja neki az igazat. Aztán egy csomó minden történik még, ahogy az egy pikareszk regényhez (fülszöveg) illik is, eleinte a jó szándék vezérli Baudolinot, és a hazugságaiból még jó dolgok is kisülnek, mintegy megerősítésképpen. Nem ilyen sorrendben, de megmenti szülőfaluja városát (igen, azt) az apja sovány tehenével a nevelőapja seregének ostromától. Párizsban tanul, szerelmes levelezést folytat magával (igen, azt) és verseket ír a Poétának, aki még soha életében egyetlen verset sem produkált, de udvari költő lett belőle, beleszeret a császárnéba, aki emellett nevelőanyja is, karóba húzza a háromkirályokat, és hasonló épületes kalandokon megy keresztül, az életét pedig arra teszi fel, hogy elvigye a Szent Grált János pap országába…
Különböző bűneit „meggyónván” kissé megkönnyebbül, aztán elfajulnak a dolgok a történetmesélésben, és János pap országa felé menet barátaival abszurd és meghökkentő kalandokon esnek át (Marco Polo paródia?), majd a pap országában annyira tömény már a hazugság, hogy az már Nikétasznak is sok, de nem árulja el kételyeit, mert kíváncsi a történet végére. De hol a határ? Mi volt igaz addig, és mi volt már hamis előtte? Az egyértelmű hazugságokkal fedett idő alatt is kellett, hogy legyen valahol Baudolino. Hogy értelmeznénk, ha személyesen mi lennénk a hallgató helyében? Mi van a hazugság mögött?
Olyan ezt a regényt olvasni, mint egy nyomozás, nyomozás az egész értelme után, s ott a remény, hogy a végén megkönnyebbülve vesszük tudomásul: igen, volt értelme kínlódni – és ott a kétely: mi van, ha hülyeség az egész? És ez nem csak a regényre igaz.
De nem akarok senkit megfosztani a „kínlódás öröméről”, mert talán ez is fontos része a regénynek (párhuzam: 22-escsapdája). Csak azért olvastam olyan akarattal, mert már a felén is túljutottam, meg azért, hogy írhassak róla kritikát, aztán…
Egy kis érdekesség: lehet, hogy én vagyok az első, aki észrevettem ezt az elrejtett „húsvéti tojást” a szövegben: a 31. fejezetben Eco azt írja, hogy a pigmeusok azt fejezik ki a „HEKINAH DEGUL” szókapcsolattal, hogy örvendenek. Csakhogy: a Gulliver utazásaiban a lilliputi rész első fejezetében a lilliputiak első megnyilvánulásai pont a „hekinah degul” kiáltások! Véletlen?
Szerintem nem rossz ez a könyv. Econak fölróják, hogy A rózsa neve mellett minden más regénye eltörpül, de hát inkább az a dicséretes, hogy A rózsa neve olyan jó lett, hogy mind közül kiemelkedik. A Baudolino inkább afféle ujjgyakorlat, de… Nem mondok semmit. Aki kíváncsi rá, olvassa el. Na.
Egyébként a Marco Polo utazásait nem olvastam, viszont megvan, és most megnéztem: benne van, hogy János pap Dzsingisz kánnal háborúzik! Újabban egyébként sok tudós kezd kételkedni benne, hogy Marco Polóval tényleg megestek azok a dolgok, amiket leír, és nem csak máshonnan szedegette össze az „adatokat”… Jó sok hülyeséget összehord a száraz „okosságok” mellé pezsdítőnek. Ejnye-bejnye, tán nem ő is afféle Baudolino volt? :-)

8/10

Ajánlom mellé Ráth-Végh István könyveit.

Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése