2012. június 8., péntek

Orosz arisztokrata haverjaim, meg a történelemfilozófia – a Háború és béke kritikája


Híres regény, mondhatni alapmű. De miért is? Mi benne a jó, és mi a rossz oldala? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, illetőleg, ha megvan, válaszolok.
            Terjedelem Az első, ami az ember szemébe ötlik, hogy ez a nagy regény bitang nagy, olyan szempontból, hogy négy kötete összesen kb. 1570 oldal. Oké, a Harry Potter van majd’ kétannyi is, de mégis más műfaj…
            Forma Rögtön az első oldalak furán hatnak rengeteg lábjegyzetükkel, amelyek a francia társalgást magyarázzák. Ezeknek száma később csökken. A stílus nem nehézkes, a lábjegyzetek megszokhatók. Aki tud/tanul franciául, könnyebb dolga van.
            Tartalom A regényeknél első kérdés az szokott lenni a cím (és esetleg a szerző) után, hogy „És miről szól?”. Ez vicces kérdés jelen esetben, mert igen sok mindenről, legegyszerűbben úgy lehet körülírni, hogy néhány orosz arisztokratáról a napóleoni háborúk idejében. Mert a Don Quijote arról szól, hogy egy spanyol nemes begolyózik, és kóbor lovagnak hiszi magát, a Harry Potter meg arról, hogy egy kiskorú varázsló a barátaival tanul, garázdálkodik és harcol a gonosz ellen. Igen, minden könyvnél nehéz elmondani, hogy miről szól, de ennél kiváltképpen. Mert voltaképpen nincsen egységes cselekménye.
            Szereplők Ami igazán jó benne, azok a szereplők. Én három főszereplőt tudtam kiválasztani, Pierre-t, Andrej herceget és Nyikolajt, illetve később betársult Andrej húga, Marja hercegnő is a főszereplők közé. Azonban ezek a szereplők nem úgy vannak, hogy alkotnak egy kis csapatot, akik a világ megmentésén fáradoznak vagy hasonló, hanem külön-külön élik az életüket (szálak), és néha-néha találkoznak (na jó, azért több közük is van egymáshoz, de nem akarok spoilerezni). Ezenkívül még van ezeknek a szereplőknek a családja, rokonsága.
Eleinte féltem, hogy nem fogom tudni megjegyezni ezt a rengeteg szereplőt, többször visszalapoztam, egyszer a Wikipédiát is használtam, de ez a bizonytalanság inkább csak az első kötetre jellemző, később már nincsenek új, lényegesebb szereplők.
Eleinte az is foglalkoztatott, hogy most szeressek-e egy-egy szereplőt, vagy ne, hogy rossz-e az illető, avagy csak vannak hibái. Utóbb kiderült, hogy ebben a könyvben van valami nagyon különleges: hogy megmutatja, hogy az ember szeretne jófiú/rosszfiú kategóriákban gondolkodni az emberekről, azonban ez a séma a valóságban használhatatlan. Furcsa, olyan, mintha valóság lenne a regény is. Nagyon jó, reális az ábrázolás, és bár kell hozzá egy kevés bizalom Tolsztoj felé, hamarosan olyan otthonosan kezdi magát érezni az ember ebben a világban, hogy már-már második élete lesz – az olvasás idejéig. Ez segít megértenünk, ami szerintem fontos lehet, és erre ez a regény tanított meg: hogy mindenki csinál hülyeségeket, sőt, hatalmas hibákat is, mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, visszatérő bűnei, de mégsem lehet ezek miatt a másikat bekategorizálni; sem jónak vagy rossznak, sem pedig egy jellemző tulajdonsága alapján „naivnak” vagy „lobbanékonynak”, mert mindenki ennél sokkal több, sokkal árnyaltabb, és minél jobban megismerjük, annál inkább fogjuk látni a másik belső szépségeit és jó tulajdonságait.
A regény főbb szereplői éppen emiatt egyre szerethetőbbé válnak a regény előrehaladtával.
Akikkel nem tudtam megbarátkozni, azok a tiszti gárda tagjai, köztük Kutuzov. Utóbbi egy idő után már rokonszenvesebb lett, a rengeteg időráfordítás ellenére mégsem lettek „igazi” szereplők, idegenek maradtak, akik közül vágytam vissza „orosz arisztokrata haverjaim”, köztük leginkább Pierre társaságába.
Szembenálló felek Napóleon viszont szerintem egyöntetűen önző, buta, egoista fráterként van ábrázolva, de ahelyett, hogy főgonosz lenne, már kezdtem sajnálni, amennyit Tolsztoj szidja őt. Ne tessék már őt annyira bántani, ő is csak ember, mondom én. A jó oldalából semmit se látunk. Oké, valóban, orosz író és orosz történelem, a valóságban a földi háborúk mégsem az abszolút jó és abszolút gonosz harcai, a „jókat”, az oroszokat sikerült kissé ellenszenvessé alkotni, de a franciák inkább szánalomra méltóknak sikeredtek, mintsem ugyanolyan embereknek. Tehát a mellékszereplők nem rosszak, de a főszereplők mellett idegesítően hatnak.
Háború Ami még jó benne, az a háború realisztikus ábrázolása. Én sosem láttam háborút, remélem, nem is fogok, az összecsapások mégis olyan valóságosnak tűnnek. Gárdonyi egri hősei után kijózanítóan hat, hogy láthatjuk: ez nem a felek rendezett küzdelme, ez hatalmas, csoportokra szakadt embertömegek rendezetlen öldöklése, összevissza lövöldözése (nem Gárdonyit szidom ezzel, azt is szeressük (sic!)).
Halál A gonoszok halála és a jók életben maradása olyan általános az irodalom és filmművészet terén, hogy az már klisének hat, mi több, egy-egy pozitív főszereplő halála nagyobb, meglepőbb esemény, mint a főgonosz előre látható pusztulása. Ez természetes, hisz a világ logikus rendje is ezt követeli, mégis, már-már elvárja az ember, hogy a komoly szerzők a jókat is gyilkolásszák rendesen, mintha ez lenne a mérce. „Az embernek” itt sem kell csalódnia a szerzőben, mondjuk mértéktartó maradt, ez erény.
Alsóbb néprétegek Mintha lenne valamennyi arisztokrata lenézés Tolsztoj beszédében az alsóbb néposztályok felé, Karatajev is annyira élethű, hogy Sancho Panza is különb paraszt nála.
            Történelemfilozófia Volt azonban valami, amitől a frász jött rám, rühelltem, csömört kaptam, a guta ütött meg, az agyamat eldobtam: Tolsztoj idegesítő filozofálgatásai a történelem szabályszerűségei meg a hatalom mibenléte fölött. Miért? A) Nem illett a regénybe, nem dobott rajta, nem segítette a megértését, helyette B) fölösleges volt, foglalta a helyet, megszakította a történetmesélés folyását, irritálóan logikátlan volt a logikus fejtegetés, pl. azt akarta beetetni, hogy az uralkodóknak/vezetőknek az égvilágon semmi beleszólása nincs a történésekbe, csak ülnek, dirigálnak mindenfélét, a világ ettől függetlenül megy a maga feje után, és fütyül a vezetőkre, akik meg elhiszik, hogy ők irányítják a történéseket, mert pont eltalálják néha a dolgokat C) nagyképűen azt állítja, hogy a világ minden történésze, tudósa, történetírója, illetve azok, akik hisznek nekik, tévednek, csak ő, Nyikolaj Lev Tolsztoj, ő tudja a tutit D) néha ellentmondott saját magának E) nagyon, nagyon sok volt belőle.
Az epilógus második könyve töményen csak ez volt, hogy mi a hatalom, és van-e az embernek szabad akarata, avagy csak szükségszerűségből cselekszik. Már csillagokat láttam tőle! Kifejti, hogy mindenben a szabad akarat és a szükségszerűség keveredik, majd azt mondja, hogy márpedig a történelemtudomány csak akkor juthat valami igazságra, ha elfogadja, hogy az embernek lényegtelenül kicsi, elhanyagolható mértékű a szabad akaratból való befolyása.
            Érdemes elolvasni? Azonban mégis érdemes elolvasni, mint mondtam, a szereplők miatt, érdemes elolvasni amiatt a sok, rövidebb történet miatt, amelyekből összeáll, amelyek olyanok, mint az élet egy-egy fejezete. Humor nem sok van benne, de nem teljes a hiány. Az epilógus első könyve megnyugtatóan lezárta a könyvet, ezzel a szereplők útkeresését. Mert igazából a történetet így is le lehetne írni: néhány orosz arisztokrata útkeresése a napóleoni háborúk idejében, csak kissé furán hangoznék. Pierre pedig – akit állítólag magáról (is?) mintázott a szerző – nagyon jópofa szereplő, ő a legjobb az egész könyvben, főként a csatában hatalmas a szereplése.
            Ez egy olyan könyv, amit egyszer érdemes elolvasni. Emellett már a kultúra fontos része.
            Érdekességek A britek a 19. század harmadik legjobb regényének jelölték. Tolsztoj felesége négyszer, mások szerint hatszor vagy nyolcszor másolta le a Háború és békét, az Anna Kareninát tizenegyszer.

8/10

Ezt is nézd meg: Háború és béke - idézet
 Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése