2012. június 29., péntek

Poszt, apokalipszis nélkül – kritika Az út c. regényről


Olvastam, hogy Az átváltozás borítójára nem
akartak csótányt rakni, nehogy befolyásolja
az olvasókat. Ez meg filmplakát! De nem rossz.

Két szín a szürke s a fekete, de egyik sem igazi szín, hanem csak a sötét különböző fokozatai. A film (melyet előbb láttam, mint a könyvet olvastam) szó szerint, a könyv tudat alatt fest ezzel a két színnel, egy sokszínű világ utolsó, megpörkölődött és letisztult színeivel.
          Egy írásban már kifejtettem, miben más a könyv és a film általában. Most egy konkrét példa következik.

2012. június 28., csütörtök

Van, amit nem lehet kritizálni – könyvajánló: A rózsa neve


Egyedi könyvtári borító. Ez a különös élőlény
vajh' mi lehet? Tán az apokalipszis ökre?

Egy tisztességes kritika a kritizálandó művet minél több oldalról megpróbálja megközelíteni (azért túl sok nem jó, mert az már elemzés), és bemutatni pozitívumait-negatívumait egy-egy elemnek. Ez azonban nem lesz egy tisztességes kritika, de nem én tehetek róla, hanem Eco.
            Hogyan akadályozta meg Eco azt, hogy tisztességes kritikát tudjak a könyvéről, A rózsa nevéről írni? Az én elmebeli korlátoltságom is bizonyosan szerepet játszik benne, hogy nem tudom az oldalak pozitívumait-negatívumait bemutatni, mert ez a regény úgy van felépítve, hogy nem lehet sehol megtámadni, mert mindig van valami, ami miatt bebizonyosodik, hogy a támadó a hülye. De nincs is ok arra, hogy támadjuk ezt a könyvet, nem rossz, sőt, nagyon jó. De megint én vagyok a korlátolt: az utószót elolvasva rá kellett döbbennem, hogy ez sokkalta jobb, mint én azt hittem, megannyi okból, amelyeket nem szándékozom részletezni, mert úgyis csak ismételném, ami egyszer már le van írva. Ha valamit (pl. a szexet vagy az álomjelenetet) megpróbálna az ember támadni, ha csak nem nagyon buta, rá fog jönni, hogy minden résznek indokolt a jelenléte. A nyelvezetet sem lehet támadni, a nyílt levélben a fordító elhárít magáról minden felelősséget. Én olyan bakiról olvastam, hogy a cikóriát összekeveri a tökkel és paprikát említ, miközben az még nem is volt ekkor Európában. Bocsássuk meg neki.
            A jó művészeti alkotás olyan, mint az ogre: több rétegű. Úgy gondolom, nem fogom most ezt a regényt rétegekre hámozni, a lényeg, hogy mindenki szeretheti és mindenkit szórakoztathat, nem kell hozzá nagy műveltség vagy hozzáértés, ezek a tulajdonságok csak azt teszik lehetővé, hogy az embernek még jobban tetsszen, még többet adjon, mert annál több réteget ért. Én mondjuk tudtam értékelni: a nyomozós szálat (ez volt az első detektívregény – bocsánat, de A rózsa neve az is -, amit olvastam), a történelmi hangulatot, a személyeket, a leírásokat (!), és az utalások igen kis részét, emellett a párbeszédeket és vitákat. De nagyon sok utalást nem értettem, és a hátsó jegyzeteket is rengetegszer használtam (az tényleg nem elvárás, hogy az ember tudjon latinul).
            Az első száz oldalt, azt mondják, nehéz elolvasni, ezt én nem vettem észre (a történelmi vázlatok kissé nehezebbek, de annyira nem zavaróak, mint pl. Tolsztojnál, emellett indokoltabb a jelenlétük).
            Csak ajánlani tudom.

Akkor az értékelés. Hát hibát éppenséggel nem lehet felróni neki, valami trükk folyamán, ami még a hibából is erényt kovácsol. 9,9/10

Nézd meg ezeket a kritikákat is:
Az arany ember (első kritika)
A 22-es csapdája

2012. június 24., vasárnap

A 22-es csapdája – idézetek

 
A könyvről készült kritikát elolvashatod ITT

A könyvnek jópofa mondatai nem merülnek ki az alábbi összeállításban. Nem másoltam pl. ki a személyek egy-két mondatos jellemzéseit, melyek szintén frappánsak, álljon itt egy ízelítőül:
            „A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta.”
1. fejezet

Párbeszédekből:

„- Nekem 36,8 lázam van – toldotta meg éppoly sietve Yossarian.
 - Ez nagyon sajnálatos – mondta a lelkész.”
1. fejezet


„- Azt hiszem, szeretnék úgy élni, mint a növények, mert akkor nem kellene állandóan fontos dolgokban döntenem.
            - Milyen növény lenne legszívesebben, Danby?
            - Uborka vagy karalábé.
            - Milyen uborka? Jó uborka vagy rossz uborka?
            - Jó uborka, hát persze.
            - Akkor uborkaélete teljében leszednék és felszeletelnék salátának.
            Danby őrnagy arca megnyúlt. – Akkor valami hitványabb uborka.
            - Akkor pedig megrohasztanák, és a jó uborkák termesztéséhez használnák fel trágyának.
            - Akkor azt hiszem, nem akarok úgy élni, mint a növények – mondta Danby őrnagy a bánatos beismerés kis mosolyával.”
42. fejezet

Esetek elbeszéléseiből:
„Dreedle tábornok azt akarta, hogy emberei minden idejüket, amit nem foglal le a szolgálat és a bevetés, az agyaggalamblövő pályán töltsék. Havi nyolc óra agyaggalamb-lövészet kitűnő gyakorlat volt számukra. Gyakorlott agyaggalamblövészekké váltak.”
4. fejezet

Kijelentésekből:
„Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal.”
5. fejezet, Félkupica Fehér Főnök

Őrnagy Őrnagy Őrnagy őrnagy élettörténetéből:
„Ama elhagyatott tanyának, melyet Őrnagy őrnagy otthonnak hívott, hat ember és egy skót terrier volt a lakója, és kiderült, hogy ezek közül öten és a skót terrier az FBI ügynökei.”
9. fejezet

Közbeszúrt idióta mondatokból:
„Azon a reggelen, miután Éhenkórász Joe megvívta ökölharcát Huple macskájával, mindkét helyen megállt az eső.”
12. fejezet

A kritikában külön utaltam még egy hosszú, nagyon jópofa szakaszra.
            De ez a regény azért több egy hosszú viccparádénál, ezt nem szabad elfelejteni, és olyan részek is vannak benne, amiket mindennek lehet nevezni, csak éppen komikusnak nem.

Ezt is nézd meg:

2012. június 22., péntek

Őrült, beteg, és mindezt nagyon – A 22-es csapdája c. regény kritikája


A következő kritika és a regény 12 éven aluliak számára nem ajánlott.

A testetlen katonagatya-cipő kombináció
minden bizonnyal jelképez valamit, de a
regényben szerepel is egy erre emlékeztető
eset (tényleg csak emlékeztető)
A csapda A címben szereplő 22-es csapdája ugyan meg van határozva a regényben, mint az a csapda, ami miatt nem szerelhetnek le valakit amiatt, hogy őrült, mert ha leszerelését kéri arra hivatkozva, hogy őrült, akkor nem őrült és további bevetésekre küldhető; de aztán a végén az is megmutatkozik, hogy a csapdára hivatkozva bárki bármit megtehet, amiben nem tudják megakadályozni.
            A paradox szabály csak egy a regényben szereplő rengeteg őrültségnek, és az egész regény egy őrültség, és a háborúról szól, amely szintén teljesen őrültség, és a háború őrült voltát mutatja be ebben a hatalmas szatírában, amelynek a címében is szereplő 22-es csapdája szállóige lett.
            Felépítés Külön meg kell említeni a különleges felépítést. Majd’ minden fejezet egy-egy szereplő nevét viseli, és többé-kevésbé ehhez a szereplőhöz kapcsolódik. A fejezetek nem teljesen időrendben vannak egymásután, és a fejezetekben is sok az időben ugrálás, így a történések csak lassan állnak össze – már amennyire – töredezett egésszé. Főként mégis Yossarianhoz kapcsolható az egész regény, de nem akarok itt most poénokat lődözni.
            Szereplők A karaktereknek csak egy nevük van, mondjuk ez rangváltás esetén részben változik. Nem értem, hogy **de Coverley őrnagy nevében mi az a két csillag.
            Többnyire van nekik egy-egy jellegzetes jellemvonásuk, ami karikatúraszerűvé teszi őket.
            A legtöbb szereplő szerintem gusztustalan, parázna élvhajhász, csupán Őrnagy őrnagyot és a lelkészt tudtam úgy-ahogy szeretni, Cathcart ezredest meg elviseltem. Yossariant bírtam legkevésbé. Az egészen extrém esetektől eltekintve nincs olyan bűn, amit minden lelkiismeret-furdalás nélkül ne követnének el ebben a regényben.
            Jó kérdés, mi a becsületesség olyan helyzetben, amibe a katonák kényszerültek. Ha „becsületesen” repül valaki bevetésekre, jó eséllyel nem lesz hosszú életű, emellett nem is olyan dolog miatt halnak meg, ami miatt érdemes lenne meghalni. Yossarian egyetlen célja az, hogy túléljen, de elkeseredett küzdelme, amiben bármilyen ocsmányságot elkövet, undorító. Talán Orr az, aki jelleme által legjobban tud helytállni, anélkül, hogy elvesztené a becsületét.
A testetlen katona a látóhatárra mered. A vízszintes annyira ferde, mint a regény világa.
            A háború Nem tudom, volt-e lehetőség lelkiismereti okokra hivatkozva nem bevonulni (valószínűleg nem), mert ez a legésszerűbb. Ha nem, én minden bizonnyal inkább előre elmenekülnék. Mi értelme van ugyanolyan, nálunk semmivel se rosszabb ártatlan embereket gyilkolni halomszámra, és meghalni a nagy semmiért (hogy másoknak nagyobb legyen a kényelme)? Semmi. Ezért is őrültség a háború.
            Brutalitás És sokan meg is halnak, ahogy illik, többen nem kissé szörnyű körülmények között.
Itt jobb a betűszedés, mint a címlapon
            Szexualitás és nők A katonák szexualitásának ábrázolása szerintem viszonylag reális, talán kissé eltúlzott néhol. A „timi-tömés” (így hívják a könyvben) sok helyütt szerepel a mindennapok részeként. A regényben szereplő nőket négy csoportra lehet osztani: k*rvák (így hívják őket, csillag nélkül), szolgálók, feleségek, nővérkék (illetve még vannak kislányok). És mindegyik csoportot jó sokszor és jó sokan megtömik. A k*rvák annyiszor szerepelnek benne olyan körülmények között, olyan viselkedéssel, hogy már valószínűtlen, de hát ez egy szatíra, nem törekszik a realitásra, és nem is ez a célja. Egyetlen nőnek sincs igazán jelleme, csak teste, illetve szexualitása és nemi vágya. És nem is tekintenek rájuk másként. A nővérkéknek úgy-ahogy van jellemük, de nemigen használják.
            Humora A humora áll: jellemkomikumból, groteszkből és vicces mondatokból, de míg az első kettő végig, utóbbi csak az első negyedben jellemző. Abszurd is, pl. Milo buzgó és nem kevéssé abszurd kereskedése. Kiemelném a 8. fejezetben (nálam ezen belül 103-111. o.) található őrületes párbeszédet, mikor Clevingert hadbíróság elé állítják. Ezen többször könnyesre lehet röhögni magunkat, hét oldalon keresztül folyamatos a hülyeség, csupán a hossza miatt nem másolom fel idézetnek.
            Mondanivalója Bár fő mondanivalója a háborúról szól, gyakorlatilag az élet összes nagy kérdése felmerül olvasás közben. Például: Az ösztönön kívül hajtja-e bármi más ezeket az embereket? Önszántukból ilyenek, vagy dönthetnének másként? Van-e lehetőség jól élni akkor is, ha senki más nem jó körülöttünk? Szükséges-e a vallás, és van-e alapja a hitnek? Érdemes-e becsületesnek lenni, és egyáltalán mit jelent ez? stb.
            Hossza Nagyon hosszú, nálam úgy 630 oldal. Nem mindenhol szórakoztató és könnyed, de mégsem válik nehézzé az olvasása.
            Érdemes elolvasni? Bizonyos érettség után igen.

8/10

Nem bántam meg, hogy egymás után két szatírát olvastam, már jobban értem A 22-es csapdája által azt a lelkiállapotot, amiben Swifta nyihahás részt írhatta.

Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

2012. június 20., szerda

Umberto Eco: Gyufalevelek – könyvkritika


A sötét felület titokzatos "L"-betűt ad ki,
(ind)oka ismeretle
Szóval ez egy válogatás Eco gyufaleveleiből (azaz tárcáiból), amiket egy olasz hetilapba ír rendszeresen. Minthogy a rendelkezésére álló újságbéli egy oldalt saját belátása szerint hasznosíthatja azáltal, hogy valamit ír oda, a témájuk szintén rá van bízva. A kötet szerkesztője valami oknál fogva úgy látta jónak (és ezzel semmi baj nincs), hogy témák szerint rendezze ezeket fejezetekbe (vagy mikbe).
            Gondolkodtam rajta az antikváriumba, megvegyem/ne vegyem meg, aztán kihoztam a könyvtárból.
            Az első két fejezet gyufalevelei között volt pár olyan, amelyik általam ismeretlen olasz pereket és államférfiakat meg színészeket helyezett középpontba, ezeknek fő témáját ugyan nem értettem, de a közbeszúrt vélemények, példák, stb. tudtak olyan érdekesek lenni, hogy meggyőződhettem róla: Eco a semmiről is tud jól írni (ahogy ezt meg is teszi az XXXXXXXXXXX… című gyufalevélben). A következő fejezetekben ilyenek nincsenek zavaró mennyiségben, egy magyar is ugyanúgy tudja értékelni őket, mint egy olasz.
            Legtöbbjük egy-egy aktuális hírhez kapcsolódik, vagy ahhoz, hogy mit csinált/talált Eco az interneten, és ez rendjén is van.
            Különösen tetszett: A tábornok, Szaddam Husszein és Mohamed; amely egy Karinthyra emlékeztető paradoxont mutat be. Hogyan kell jól írni?, és a Hogyan készüljünk derűsen a halálra? is jópofa.
            Nem különösebben tetszett a Piroska, USA, 1997; amely azzal a témával foglalkozik, mint több más gyufalevél, a politikailag korrektséggel, azonban talán kicsit túlzásba vitte… Na persze érthető, ha a felháborodás hevében ilyen történik. Az Egy bűnös éjszaka krónikáját nem tudom mire vélni, mert vicces, de mégis fura, miért kattint Eco pornót ígérő oldalakra. A Miért? egyszerű marhulás, néhol érthetetlen és idióta, ezt az egyet meg lehet bocsátani, éppen ezért, mert csak egy ilyet raktak be a könyvbe, a többi hasonlóra csak utalás történik (lásd: XXXXXXXXXXXX...).
            Az Értekezés a fogpiszkálóról Ráth-Végh után nem annyira jó (hülyeséggyűjtemény); az Az a pocsék Ötödik című gyufalevél helyett szívesebben olvasnám az általa idézett könyveket.
            Eco tényleg tud értelmesen és okosan hozzászólni a témákhoz, mint az Erkölcs, esztétika és festékszóróban vagy a Minek tüntetni a pedofilek (sic!) ellen? Egy megfontolandó üzenetben. Van több olyan gyufalevél, amely valamilyen gondolatot/gondolatokat cáfol, javít, a Gondolatok egy perről című eleje pedig -  bár nem ez a tárca fő célja - két holokauszttagadói "érv" ellen hoz fel érveket.
            Könnyed, szórakoztató olvasmánynak, más könyvek mellé, vagy buszon, metrón, vonaton stb. olvasni megfelel, emellett (pár kivételével) még értelme is van. Nekem tetszett.

8/10

2012. június 18., hétfő

Gulliver utazásai – idézetek


A könyvről készült kritikát lásd ITT

Az első részből, az Utazás Lilliputba címűből gyűjtöttem három idézetet mutatóba:

„Amint megérkezésem híre elterjedt az egész birodalomban, gazdagok, naplopók és más efféle szenzációra éhes emberek százezrei zarándokoltak hozzám, olyannyira, hogy egész falvak maradtak lakatlanul.”
Második fejezet

Ezen mondatnak a Negyedik fejezetben nagy jelentősége van, sőt, háború és vallásszakadás lett belőle:
„Minden igazhitű a megfelelő végén törje fel az ő tojásait”         

A lilliputiak írásáról:
„Írásmódjuk azonban rendkívül sajátságos: sem balról jobbra, mint az európaiak, sem jobbról balra, mint az arabok, sem fölülről lefelé, mint a kínaiak, sem alulról fölfelé, mint a kőkorszakbeli kaszkamaszkok, hanem ferdén, a papír egyik csücskétől a másikig írnak, akárcsak Anglia úrhölgyei.”
Hatodik fejezet

Ezeket is nézd meg:

2012. június 16., szombat

Mocskos jehu banda – a Gulliver utazásai c. regény kritikája


Nakérem. Ki olvasta a Gulliver utazásait teljes hosszában? Páran. Ki tudja, miről szól? Micsoda? Mindenki? Na, tessék. Hát nem arról, hogy egy muki hajótörött lesz és elkapják a lilliputi törpék? De, arról  - is.
            Azt is hallottam (olvastam), hogy a Gulliver politikai szatíra. Is.
            Mondhatom, hogy útileírás-paródia – is.
            Hát ha ez ilyen több-az-egyben, akkor csak jó lehet! Ő… is.
Jöjjön a kritika.

2012. június 14., csütörtök

Háború és béke – idézetek


Már jelent meg idézet a könyvből, lásd ITT
Jelent meg kritika is a könyvről a blogon, lásdITT
Jöjjenek az idézetek:

            „- Ez? Hát igen, ez jó kutya, jól fog – dicsérte közömbösen Ilagin a vörös pettyes Jorzát, amelyért egy évvel ezelőtt három jobbágycsaládot adott a szomszédjának.”
2. kötet, 4. rész, 6. fejezet

„Erődöt elfoglalni nem nehéz, de nehéz megnyerni a hadjáratot. Ahhoz pedig nem szükséges ostrom és roham, de szükséges türelem és idő. Kamenszkij katonákat küldött Ruscsuk ellen, én meg csak őket (a türelmet és az időt) küldtem, és több erődöt bevettem, mint Kamenszkij, és arra szorítottam a törököt, hogy lóhúst egyék.”
3. könyv, 2. rész, 16. fejezet; Kutuzov mondja Andrej hercegnek

„A háború nem holmi nyájaskodás, hanem a legocsmányabb dolog az életben, ezt nem szabad elfelejteni, és nem szabad háborúsdit játszani.”
1. könyv, 2. rész, 25. fejezet; Andrej mondja Pierrenek

„Akinek fejét veszik, nem sír a hajáért.”
3. könyv, 3. rész, 21. fejezet; egy kereskedő mondja

„Az első időkben valahányszor eszébe jutott [Andrejnek], hogy meg kell halnia, azt mondta magának: hát aztán, annál jobb.”
4. könyv, 1. rész, 16. fejezet

„[Pierre] A fogságból való kiszabadulása után megérkezett Orjolba, és a megérkezését követő harmadik napon, amikor Kijevbe készült, és három hónapig betegen feküdt Orjolban; ahogy az orvosok mondták, epelázat kapott. Noha az orvosok gyógyították, eret vágtak rajta, és orvosságokkal itatták, mégiscsak meggyógyult.”
4. könyv, 4. rész, 12. fejezet

Ezt is nézd meg: Sorstalanság - idézet

2012. június 13., szerda

Ennyit az okosságról – a Virágot Algernonnak c. könyv kritikája


„Megkérdeszte vannake barátaim vagy rokonaim és aszt montam senkim sincs. Montam neki hogy volt egy barátom Algernonak hivták egyszer de ö egy egér volt és mindig versenyesztünk egymással. Furcsán nézet rám mint ha aszt gondolná hogy bolond vagyok.”

Charlie Gordon egy pékműhelyben dolgozik, takarít, vécét pucol. 68-as az IH-ja (így mondják a regényben), és nincs hőbb vágya, mint hogy okos legyen. Vagyis van még egy: az, hogy szeressék. Ezért is szeretne mindenáron okossá válni.

„Ha okos vagy egycsomo barátod lehet akivel beszélgethecc és sose vagy magányosan egyedül fojton.”

            Aztán egyszer lehetősége nyílik arra, hogy rajta, mint első emberi alanyon próbáljanak ki egy eljárást, amelyben egy műtéttel zsenivé operálják. Charlie a kísérlet megkezdése előtt elkezdi írni az előmeneteli jelentéseket, ezekből gyakorlatilag később egyre inkább személyes napló lesz, amely alapján a tudósok végigkövethetik a fejlődést, és ezekből áll össze a regény.
            Az idiótából, akit mindenki kinevet, hamarosan zseni lesz, akitől viszont mindenki elhúzódik. Az vágya, hogy okos lehessen, megvalósult, bár nem éppen úgy, ahogy eredetileg elképzelte. Most meg kell küzdenie a múltjával, a kérdéssel, hogy ki ő, hogy ki volt és mivé lett. Sok problémája van a tudósokkal és saját, tudatossá vált szexualitásával. Emellett felmerül, hogy talán nem marad mindig zseni, hanem rosszabb állapotba kerül, mint a műtét előtt volt…
            Tehát ez egy sci-fi. Sci-fi, de Daniel Keyes nem annyira a technikai, mint a lelki oldalról közelíti meg.
            Nagyon jól felépített történet. Én kíváncsi vagyok mondjuk, hogy az emlékezés, álmodás és asszociálás mennyire van hitelesen ábrázolva.
            Nem igazán tudom, hogy a párbeszédek felidézése ilyen fokon mennyire lehetséges. Oké, egy zseninél elmegy egy több oldalas párbeszéd hibátlan felidézése, de mikor fogyatékosként idéz fel bonyolult, hosszú beszédeket, melyeknek jórészét nem érti, az fura. Talán bennem van a hiba, hogy a naplómba egy mondatokat is csak ritkán idézek, azokat is azzal a kiegészítéssel, hogy nem teljesen így mondta az illető, akitől a mondat származik. Valószínűleg én vagyok túl kényes a hitelességre.
            Szerintem a fordító kicsit eltúlozta a helyesírási hibákat. Később, mikor ezek megszűnnek, semmi baj a fordítással.
            Viszont a problémák, amikkel zseniként találkozik, nagyon jól vannak ábrázolva. Talán az egynegyede visszaemlékezésekből áll, ezek nagyban segítik a történetet, megértést. A felvetett problémák (pl. személy-e a fogyatékos?) is fontosak.
            A főszereplő kínlódásai a szexualitásával is érthetőek az emlékek által, és az is érthető, hogy ez szerves része a könyvnek, azonban az ebből származó erotikus részek miatt 12 éven aluliak számára nem ajánlott (inkább pár évvel később). Szerencsére maguk a jelenetek nincsenek nagyon részletezve, inkább a lelki részére fókuszál.
            Charlie észreveszi, hogy a régi, fogyatékos Charlie néha figyeli. Hallucinációiban egyszerre látja Charlie-t, amint bámulja őt, és egyszerre lát az ő szemével is. Ezek főként akkor jönnek elő, mikor egy nővel van kettesben. Emlékeiben is külső szemlélő, régi önmagáról szinte kivétel nélkül harmadik személyben beszél. Később úgy magyarázza hallucinációit, hogy Charlie benne él és vár; ő csak kölcsönvette Charlie életét, testét, Charlie pedig visszaköveteli azt.
            Algernon egy kísérleti egér, akin ugyanazt a műtétet hajtották végre, mint amit később Charlie-n, minden addigi kísérlet közül az övé volt a legsikeresebb. A főszereplőnek ezzel az egérrel kell versenyeznie útvesztő-feladatokban. Később még szorosabb kapcsolatba kerülnek, mikor Charlie ellopja. A tudósok nagyjából ugyanúgy tekintenek mindkettőjükre: mint kísérleti állatokra.
            Összességében tényleg egy olvasásra érdemes regény, bizonyos életkortól merem ajánlani.

9/10


Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

2012. június 11., hétfő

A világ legrosszabb könyve? - kritika Goethe Wertheréről


Főként Ifjú Werher szenvedései címen ismert az a könyv, amely kiadása után olyan hatalmas botrányt kavart és olyan óriási sikert aratott, hogy a mai napig emlegetik. Ennek mi lehet az oka? Ha ez egy egyszerű bestseller, miért nem felejtették el?
Ezt a kiadást olvastam
            Sztori A történet nem egy nagy hűha: egy érzelgős srác vidékre megy, ott szerelmes lesz egy eljegyzett lányba, minderről leveleket ír jó barátjának, Wilhelmnek, kb. 2-8 naponta. A lány, Lotte később hozzámegy vőlegényéhez, Alberthez, de a házaspár jó barátságban marad Wertherrel, aki végül öngyilkos lesz.
            A levelek Nekem Werther kissé egoistának jött le. Mindig csak magáról beszél, másokról is csak inkább magával kapcsolatban (kivétel talán a parasztlegény, de azt is azért mondja el, mert nagy hatással volt rá). Ez nem baj, a regény szempontjából jó is, azonban furcsa, hogy Wilhelm leveleire csak annyiban történik utalás, amennyiben Wertherről, az ő gondolatairól mondott véleményt bennük. Wilhelm magáról sohasem beszélt? Werthert nem érdekelte a barátja? Mert ez bizony inkább napló, mintsem levelezés (esik szó egy levélben Werther naplójáról, azzal mi van? vagy nem írja?).
            Werther stílusa Nyálas-e a Werther? Egyrészt kortól, nemtől, ízléstől, történelmi kortól függ, mi idegesítő és mi okoz esztétikai élvezetet a stílusban. Másrészt ez olyan szempontból is problémás, hogy nincs meg a definíció a nyálasságra. Egyesek bármi filmet/könyvet, melyben érzelmekről esik szó, nyálasnak bélyegez, mások pont ezt szeretik. Utóbbiaknak kedvence lesz, előbbiek meg nem tudom, mit csinálnak kínjukban, mert Werther egy, hangsúlyozom, egy dologról beszél végig, minden levélben: AZ ÉRZELMEIRŐL.
            Werther hülyesége És miért hülye szegény Werther? Mert az érzelmeit az esze, megfontolt gondolkozása elé helyezi. Nem csoda, hogy oda jutott, ahova. Ezen nincs mit szépíteni: ha Werther mégis gondolkodásra adná a fejét szívét, azt kell mondjuk, hibás a logikája, mert a szívvel nem lehet gondolkodni, mást pedig Werther nem használ.
            Werther csábító hülyesége Éppen ezért csábító a gondolkodáshoz szokottaknak, hogy átmenjenek Werherbe (akik eleve nem gondolkoznak, azokról nem is beszélve): ettől a tehertől megszabadulva, csupán az afféle szépségekben lehet élni, amikben ő… és lehet meghalni. Nem kell Werthernek lenni, hogy a természet szépségeit vagy a szerelem örömeit értékelni tudja az ember.
            Werther, az (ön)gyilkos Veszélyes könyv? Lehet rá mondani, de nem feltétlenül az, aki tud józanul gondolkodni, látja, hogy Werther szánandó fickó, nem példakép, rendes, de nem egy jó vezető. Veszélyes eszmék? Hát a legveszélyesebb az, ahogy az öngyilkosságról beszél. Egy helyütt pl. azt mondja, az öngyilkosság éppen annyira bűn, mint lázban meghalni: utóbbinál a test, előbbiben a lélek mondja fel a szolgálatot. Hát kafa. Vagy hol a 9. parancsolat, hogy felebarátod házastársát ne kívánd? Pedig ez nagyon jó parancs, betartása sok problémát, gondot, összetűzést, illetve családi katasztrófát megelőz. Werther is betarthatta volna, ha lett volna benne annyi önfegyelem, hogy uralkodik magán, és nem csak a saját feje szíve után megy, hanem mondjuk miután – okosan – elment, távol Lottétól, nem mászik vissza tovább kínlódni.
            Bestseller Werther egyértelmű bestseller: gyilkosság és érdekes szerelem körül forog a cselekmény egésze, emellett frappáns mondásoktól hemzsegnek a lapok. De nem csak ebben, hanem a korabeli befogadókban is kell keresni a sikere okát: a szentimentális emberek magukra ismertek benne, mondanivalójukat mondta ki Werther, az ő világuk ez a könyv (forrás).
            Maradandó érték? Ő… hát ez jó kérdés. Hogy őszinte legyek, ez a könyv azoknak érték, akik szeretik. Azoknak az egész egy királyság, akik nem szeretik, azoknak nem ad pluszt. Én az utóbbi csoportba tartozom. Én nem vagyok az érzelmek embere, bocsássa meg nekem a kritikáimat minden wertherista :-) Talán azért maradt meg ez a könyv, mert annyira tisztelik-szeretik Goethét, hogy egy könyvét sem lehet kritizálni, sőt.
            Összességében Ha kötelező olvasmány, erénye, hogy tényleg rövid. Én amiket hallottam róla, azok alapján azt hittem, ez a világ legrosszabb könyve. Tévedtem. Szerettem a címét: „Ifjú Werther szenvedései”, hogy micsoda találó cím. Erre rá még nem is szenvedett annyit ez a Werther, mint az ember (el)várná. Goethének valószínűleg szüksége volt a megírására, mintegy terápiás okokból (saját, nagyon hasonló szerelme egy eljegyzett lány iránt; ill. egy ismerős fiú öngyilkossága). Szóval ennyi.
           
Nem volt rossz, de jó sem. 7/10

2012. június 8., péntek

Orosz arisztokrata haverjaim, meg a történelemfilozófia – a Háború és béke kritikája


Híres regény, mondhatni alapmű. De miért is? Mi benne a jó, és mi a rossz oldala? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, illetőleg, ha megvan, válaszolok.
            Terjedelem Az első, ami az ember szemébe ötlik, hogy ez a nagy regény bitang nagy, olyan szempontból, hogy négy kötete összesen kb. 1570 oldal. Oké, a Harry Potter van majd’ kétannyi is, de mégis más műfaj…
            Forma Rögtön az első oldalak furán hatnak rengeteg lábjegyzetükkel, amelyek a francia társalgást magyarázzák. Ezeknek száma később csökken. A stílus nem nehézkes, a lábjegyzetek megszokhatók. Aki tud/tanul franciául, könnyebb dolga van.
            Tartalom A regényeknél első kérdés az szokott lenni a cím (és esetleg a szerző) után, hogy „És miről szól?”. Ez vicces kérdés jelen esetben, mert igen sok mindenről, legegyszerűbben úgy lehet körülírni, hogy néhány orosz arisztokratáról a napóleoni háborúk idejében. Mert a Don Quijote arról szól, hogy egy spanyol nemes begolyózik, és kóbor lovagnak hiszi magát, a Harry Potter meg arról, hogy egy kiskorú varázsló a barátaival tanul, garázdálkodik és harcol a gonosz ellen. Igen, minden könyvnél nehéz elmondani, hogy miről szól, de ennél kiváltképpen. Mert voltaképpen nincsen egységes cselekménye.
            Szereplők Ami igazán jó benne, azok a szereplők. Én három főszereplőt tudtam kiválasztani, Pierre-t, Andrej herceget és Nyikolajt, illetve később betársult Andrej húga, Marja hercegnő is a főszereplők közé. Azonban ezek a szereplők nem úgy vannak, hogy alkotnak egy kis csapatot, akik a világ megmentésén fáradoznak vagy hasonló, hanem külön-külön élik az életüket (szálak), és néha-néha találkoznak (na jó, azért több közük is van egymáshoz, de nem akarok spoilerezni). Ezenkívül még van ezeknek a szereplőknek a családja, rokonsága.
Eleinte féltem, hogy nem fogom tudni megjegyezni ezt a rengeteg szereplőt, többször visszalapoztam, egyszer a Wikipédiát is használtam, de ez a bizonytalanság inkább csak az első kötetre jellemző, később már nincsenek új, lényegesebb szereplők.
Eleinte az is foglalkoztatott, hogy most szeressek-e egy-egy szereplőt, vagy ne, hogy rossz-e az illető, avagy csak vannak hibái. Utóbb kiderült, hogy ebben a könyvben van valami nagyon különleges: hogy megmutatja, hogy az ember szeretne jófiú/rosszfiú kategóriákban gondolkodni az emberekről, azonban ez a séma a valóságban használhatatlan. Furcsa, olyan, mintha valóság lenne a regény is. Nagyon jó, reális az ábrázolás, és bár kell hozzá egy kevés bizalom Tolsztoj felé, hamarosan olyan otthonosan kezdi magát érezni az ember ebben a világban, hogy már-már második élete lesz – az olvasás idejéig. Ez segít megértenünk, ami szerintem fontos lehet, és erre ez a regény tanított meg: hogy mindenki csinál hülyeségeket, sőt, hatalmas hibákat is, mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, visszatérő bűnei, de mégsem lehet ezek miatt a másikat bekategorizálni; sem jónak vagy rossznak, sem pedig egy jellemző tulajdonsága alapján „naivnak” vagy „lobbanékonynak”, mert mindenki ennél sokkal több, sokkal árnyaltabb, és minél jobban megismerjük, annál inkább fogjuk látni a másik belső szépségeit és jó tulajdonságait.
A regény főbb szereplői éppen emiatt egyre szerethetőbbé válnak a regény előrehaladtával.
Akikkel nem tudtam megbarátkozni, azok a tiszti gárda tagjai, köztük Kutuzov. Utóbbi egy idő után már rokonszenvesebb lett, a rengeteg időráfordítás ellenére mégsem lettek „igazi” szereplők, idegenek maradtak, akik közül vágytam vissza „orosz arisztokrata haverjaim”, köztük leginkább Pierre társaságába.
Szembenálló felek Napóleon viszont szerintem egyöntetűen önző, buta, egoista fráterként van ábrázolva, de ahelyett, hogy főgonosz lenne, már kezdtem sajnálni, amennyit Tolsztoj szidja őt. Ne tessék már őt annyira bántani, ő is csak ember, mondom én. A jó oldalából semmit se látunk. Oké, valóban, orosz író és orosz történelem, a valóságban a földi háborúk mégsem az abszolút jó és abszolút gonosz harcai, a „jókat”, az oroszokat sikerült kissé ellenszenvessé alkotni, de a franciák inkább szánalomra méltóknak sikeredtek, mintsem ugyanolyan embereknek. Tehát a mellékszereplők nem rosszak, de a főszereplők mellett idegesítően hatnak.
Háború Ami még jó benne, az a háború realisztikus ábrázolása. Én sosem láttam háborút, remélem, nem is fogok, az összecsapások mégis olyan valóságosnak tűnnek. Gárdonyi egri hősei után kijózanítóan hat, hogy láthatjuk: ez nem a felek rendezett küzdelme, ez hatalmas, csoportokra szakadt embertömegek rendezetlen öldöklése, összevissza lövöldözése (nem Gárdonyit szidom ezzel, azt is szeressük (sic!)).
Halál A gonoszok halála és a jók életben maradása olyan általános az irodalom és filmművészet terén, hogy az már klisének hat, mi több, egy-egy pozitív főszereplő halála nagyobb, meglepőbb esemény, mint a főgonosz előre látható pusztulása. Ez természetes, hisz a világ logikus rendje is ezt követeli, mégis, már-már elvárja az ember, hogy a komoly szerzők a jókat is gyilkolásszák rendesen, mintha ez lenne a mérce. „Az embernek” itt sem kell csalódnia a szerzőben, mondjuk mértéktartó maradt, ez erény.
Alsóbb néprétegek Mintha lenne valamennyi arisztokrata lenézés Tolsztoj beszédében az alsóbb néposztályok felé, Karatajev is annyira élethű, hogy Sancho Panza is különb paraszt nála.
            Történelemfilozófia Volt azonban valami, amitől a frász jött rám, rühelltem, csömört kaptam, a guta ütött meg, az agyamat eldobtam: Tolsztoj idegesítő filozofálgatásai a történelem szabályszerűségei meg a hatalom mibenléte fölött. Miért? A) Nem illett a regénybe, nem dobott rajta, nem segítette a megértését, helyette B) fölösleges volt, foglalta a helyet, megszakította a történetmesélés folyását, irritálóan logikátlan volt a logikus fejtegetés, pl. azt akarta beetetni, hogy az uralkodóknak/vezetőknek az égvilágon semmi beleszólása nincs a történésekbe, csak ülnek, dirigálnak mindenfélét, a világ ettől függetlenül megy a maga feje után, és fütyül a vezetőkre, akik meg elhiszik, hogy ők irányítják a történéseket, mert pont eltalálják néha a dolgokat C) nagyképűen azt állítja, hogy a világ minden történésze, tudósa, történetírója, illetve azok, akik hisznek nekik, tévednek, csak ő, Nyikolaj Lev Tolsztoj, ő tudja a tutit D) néha ellentmondott saját magának E) nagyon, nagyon sok volt belőle.
Az epilógus második könyve töményen csak ez volt, hogy mi a hatalom, és van-e az embernek szabad akarata, avagy csak szükségszerűségből cselekszik. Már csillagokat láttam tőle! Kifejti, hogy mindenben a szabad akarat és a szükségszerűség keveredik, majd azt mondja, hogy márpedig a történelemtudomány csak akkor juthat valami igazságra, ha elfogadja, hogy az embernek lényegtelenül kicsi, elhanyagolható mértékű a szabad akaratból való befolyása.
            Érdemes elolvasni? Azonban mégis érdemes elolvasni, mint mondtam, a szereplők miatt, érdemes elolvasni amiatt a sok, rövidebb történet miatt, amelyekből összeáll, amelyek olyanok, mint az élet egy-egy fejezete. Humor nem sok van benne, de nem teljes a hiány. Az epilógus első könyve megnyugtatóan lezárta a könyvet, ezzel a szereplők útkeresését. Mert igazából a történetet így is le lehetne írni: néhány orosz arisztokrata útkeresése a napóleoni háborúk idejében, csak kissé furán hangoznék. Pierre pedig – akit állítólag magáról (is?) mintázott a szerző – nagyon jópofa szereplő, ő a legjobb az egész könyvben, főként a csatában hatalmas a szereplése.
            Ez egy olyan könyv, amit egyszer érdemes elolvasni. Emellett már a kultúra fontos része.
            Érdekességek A britek a 19. század harmadik legjobb regényének jelölték. Tolsztoj felesége négyszer, mások szerint hatszor vagy nyolcszor másolta le a Háború és békét, az Anna Kareninát tizenegyszer.

8/10

Ezt is nézd meg: Háború és béke - idézet
 Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

2012. június 3., vasárnap