2012. május 16., szerda

Szerb Antal: A világirodalom története – kritika

Nem is igazán tudom, mit mondhatnék. Rögtönzött szavakkal: valószínűleg az eddig született legátfogóbb, legjobban használható és legszórakoztatóbb irodalomtörténeti mű, ami emellett könnyed olvasmány is. Pozitívum emellett, hogy Szerb Antal, bár főként csak a tényeket mondja, mellé frappáns mondatokat fűz hozzá, kritizál, kapcsolatrendszerbe helyez, magyaráz és tanít. Szörnyen jó ötletek a margóra írt „címszavak”, vagy hogy is nevezzem ezeket, amik a bekezdések tartalmát címkézik fel. Negatívum, melyről szegény szerző nem tehet, hogy EGYSZER VÉGET ÉR. És miért olyan korán? „Pedig csak most jön a java, hogy a fene egye meg” – gondolja az olvasó.
            Hát ez tényleg elképesztő. A stílusának varázsára talán az, hogy higgadt szavakkal, pontos meghatározásokkal beszél, közbe-közbe idézeteket és saját gondolatokat, véleményeket fűz, bonyolult tudományos kifejezések nélkül. Egyenként is érdekesek a szerzők és a korok bemutatásai, mégis akkor teljes, ha ott van az egész könyv. Homérosztól a „mai” szerzőkig, tehát az 1930-as évekig halad végig az irodalomtörténeten, koronként, szerzőnként, bemutatva a fontosabb irányzatokat és alkotókat az epika, líra, dráma, esszé és kritika köréből, utalásokkal egymásra. Nem egyszerűen egy hosszú irodalomóra, hanem egy különös utazás ez, nem minden tanulság nélkül (a tanulságokat mindenki vonja le maga :-) ).
            Miben és miért jobb Szerb Antal könyve, mint az internet? Jobb, mert sorban, megbízhatóan vezet végig, kábé annyit mond, amennyi a megértéshez szükséges, felkelti az ember érdeklődését, és felhívja a figyelmet, hogy nem csak az az irodalom, értékes irodalom, amit éppen most nyomott ki frissen a nyomda, és az ember azt is megtudhatja tőle, hogy a kötelező olvasmányok miért is lettek azzá, amivé (az mindig vita tárgyát képezi, hogy nem jobb-e egy könyvnek, ha inkább csak ajánlott – ha tiltott, az a lehető legjobb dolgok egyike, ami könyvvel történhet). Viszonylag pártatlan, nem rágja a saját véleményét az olvasó szájába. Meglepett a kissé kiakadt hangvételű közbetoldás, amiben elmondja a véleményét a detektívtörténetek értékéről és helyéről, amit mondjuk én megértek és egyet értek vele.
            A végén elnézést is kér, hogy saját kora szerzőiről nem tud úgy nyilatkozni, hogy az az utókornak is megfeleljen. Be is igazolódott, amit gondolt: a legtöbb korabeli név idegen számunkra. Inkább a korábbi, klasszikus művek, amik valóban érdekesek lehetnek, ahol már kialakult, mi a maradandó és mi a múló divat.
            Ezt a könyvet én párhuzamosan olvastam regényekkel, ennek jó oldala, hogy kikapcsol, ha nehéz a regény, rossz oldala, hogy ezáltal mindkettővel nagyon lassan halad az ember. A világirodalom történetét jórészt zenehallgatás mellett olvastam, ezt nem sok más könyvvel lehet megcsinálni.
            Engem személy szerint érdekel az irodalom, hát ez a könyv duplán tetszett. Arról, hogy annak, akinek nem tartozik az érdeklődési körébe az ilyesmi, mennyire jönne be, arról éppen ezért nem tudok véleményt mondani, mindenesetre ajánlom olvasgatásra, bármi is legyen a helyzet. Az irodalom a kultúra egyik fontos része, az iskolában elkerülhetetlenül találkozik vele mindenki. Itt az alkalom, hogy kicsit más módon is belemerüljön az ember.
            Nem egy egyszerhasználatos könyv ez, bármikor elő lehet venni, megkeresni benne valamit/valakit, vagy csak nézelődni. Tényleg hatalmas mű minden szempontból, sok elismerés érte Szerb Antalnak.

1 megjegyzés:

  1. Minden szavaddal egyetértek. Számomra ez egy olyan könyv, amit bármikor leveszek a polcról és csak random beleolvasok, még ha nem is olvastam az adott művet, mindig élvezem.

    VálaszTörlés