2012. február 15., szerda

Don Quijote – könyvkritika


A szerző életéről:
Miguel de Cervantes Saavedra 1547-ben született Spanyolországban, Alcalá de Henares városkában. Az egyik leghíresebb spanyol regény- és drámaíró, költő. 1570-ben párbajban megsebesített egy építőmestert, ezért barátjával, Antonio de Sigurával Itáliába menekült. Barátja hamarosan bíboros, ő pedig asztali felszolgálója lett. A következő évben beállt katonának, részt vett a lepantói csatában. Bal karja a harcokban megsebesült, majd lebénult. 1575-ben haza akart utazni Spanyolországba, de hajójukat berber kalózok támadták meg. Miguel és öccse, Rodrigo az algíri pasa fogságába került. Rodrigót hamarosan ki tudták váltani, de Miguel csak öt évi fogság és több sikertelen szökési kísérlet után térhetett haza. Ezután hivatali munkákat vállalt Spanyolország különböző városaiban, melynek során gyakran került összetűzésbe a helyi hatóságokkal, többször be is börtönözték. Leghíresebb műve a Don Quijote de la Mancha, teljes címén Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha 1605-ben, illetve második része 1615-ben jelent meg, s a mai napig a világ egyik legismertebb regénye. Cervantes 1616-ban hunyt el.
A regényről:
Korában hatalmas népszerűségnek örvendtek a lovagokról szóló regények, például a rengeteg részes Amadís de Gaula. A regény főszereplője, Alonso Quijano, egy spanyol nemes, akinek ezek a könyvek a legkedvesebb olvasmányai, mi több, éjjele-nappala ezek olvasásával telik. Végül teljesen becsavarodik, s az a téveszméje alakul ki, hogy ő is csak kóbor lovagnak lett teremtve. A regény – ki tudja, mennyire komolyan – kicsit paródiája ezeknek a „haszontalan” lovagregényeknek, melyeknek az egyik jelenet (a pap és a borbély Don Quijote könyvei között) tanulsága szerint nagy ismerője a szerző.
Nemesünk felveszi a Don Quijote de la Mancha hangzatos nevet, girhes paripáját elkereszteli Rochnanténak (mely magyarul kb. annyit tesz: gebe volt), s kitalálja, hogy – mivel nincs olyan kóbor lovag, ki ne lenne szerelmes – ő is szerelmes lesz egy Aldonza Lorenzó nevű leányba (valószínűleg egy parasztleány), akinek a Dulcinea del Tobosó nevet adja, s örökös úrnőjéül választja.
El is indul a világba, megszáll egy kastélyba – mely valójában kocsma, ura a kocsmáros, a benne ülő úrhölgyek pedig (bocsánat) szajhák -, s miután „hivatalosan” is lovaggá lesz, nekiáll, hogy az özvegyek megsegítője, a szüzek védelmezője, a gyengék és elnyomottak felszabadítója, óriások legyőzője és egyéb ilyen lovaghoz méltó feladatok véghezvivője legyen. Első útjának az lesz a vége, hogy alaposan elpáholják.
Később fegyverhordozójának fogad egy Sancho Panza nevű együgyű parasztot, aki, minthogy a lovag egy sziget kormányzóságát ígéri neki, örömest otthagyja feleségét, gyermekeit s Don Quijote szolgálatába szegődik. Kalandjaik hol csalódással, hol elpáholással végződnek, köszönhetően a Don Quijote ellen mesterkedő varázslóknak, akik irigylik hírnevét (hm).
Ez az alaptörténet, azonban nem csak ebből áll a könyv, hanem megannyi közbeszőtt elbeszélést, történetet is tartalmaz: ilyen például Dorothea, Don Fernando, Cardenio és Lucinda szövevényes szerelmi története; az oktalan kíváncsiról szóló elbeszélés; a mór nő és a rabszolga kalandos esete; sőt, van benne pásztortörténet is (ebben az időben ez is népszerű volt). Minthogy ezek nem kapcsolódnak szorosan a cselekményhez, Cervantest sok kritika érte. Nekem nem lenne velük semmi bajom, ha nem érezném azt, hogy elfojtják Don Quijote történetét, s hogy a kocsmában például három tódul szinte egymás nyakába, miközben lovagunk csak egyetlen kalandban vesz részt.
Az első könyv rögtön kiadása után igazi bestseller lett. Nem akadt olyan olvasni tudó ember, Spanyolországban, aki ne olvasta, vagy legalább ne hallott volna róla. Népszerűsége akkorára nőtt, hogy hamarosan megjelent a második része is. Volt azonban egy bökkenő: nem Cervantes írta. Egy ember, kihasználva a könyv keresettségét, úgy döntött, hogy megírja. Ebben Don Quijote sült bolond, Sancho pedig egy buta paraszt, aki emellett falánk és iszákos is. Cervantes kénytelen volt visszavágni – megírta az igazi második részt. Ebbe kap is a fejére eleget a gazember, aki így bemocskolta a lovagot s hű fegyverhordozóját!
Mikor az első könyvvel végeztem, kiábrándító volt, hogy az elbeszélés szála mintha lehervadt volna a végére, majd ollóval elvágta volna valaki. Komolyan fontolgattam, hogy a másodiknak nem állok neki. Persze azért nekiálltam, és nem bántam meg. Személy szerint nekem még jobban is tetszett, mint az egyes. Természetesen egyik sem állhat meg a másik nélkül!
Don Quijote harmadszor is útnak indul, elmaradhatatlan fegyverhordozója, Sancho Panza társaságában, s minden eddigit felülmúló tetteket visznek véghez, melyek méltók a lejegyzésre, és természetesen szórakoztatók is. Ebben a részben megbizonyosodhatunk róla, hogy Sancho sem csak egy együgyű paraszt, annál sokkal több. Bár stílusában egy kis hasadást éreztem (közmondások), mintha nem ugyanaz lenne, de ez megszokható. Itt kevesebb és szorosabban kapcsolódó közbeszőtt elbeszéléseket olvashatunk, de itt meg valahogy lehetett volna több. Sajnos a szerzőnek nem sikerült meglelnie az arany középutat, de ez legyen a legnagyobb baj (szerencsére én nem is találtam nagyobbat).
Don Quijote elmeháborodott. Ez eleinte nagyon zavart, de később elfogadtam. Sőt, azt is észrevettem, hogy van ebben valami jó: hogy mindig a jó szándék vezérli. Emellett pedig megannyiszor bebizonyítja, hogy ha egy téma nem tartozik a kóbor lovagok dolgai közé, abban mindig okosan, megfontoltan beszél (egy helyütt nagyon meglepett a szavaiból áradó okosság és jóindulat, de többet nem mondok, mert spoiler lenne). A történet másik dimenziója a lovag fejében létezik; ezért mondja sok irodalommal foglalkozó, hogy az első modern regény. Ha az ő nézőpontjából nézzük, varázslók vannak és tevékenyen közreműködnek a dolgok folyásában. Szerb Antal világirodalom történetében azt is megjegyzi, hogy okosságát az is bizonyítja, mikor előkészül az őrjöngésre; s amikor bevallja, hogy Dulcinea abban a formában, amilyenben ő szereti, csak a képzeletében létezik.
Sancho, bár együgyű, mégis olyan, akiről egy dologban példát vehet mindenki. Ez a dolog, hogy ezt beismeri, és nem tagadja. Bár szégyelli, nem rejtegeti. Emellett van sok más erénye is, melyek a kellő időben kifejezésre juthatnak.
A pap, Nicolás mester és Sansón Carrasco Don Quijote jó barátai, mindent megtesznek a lovagért (pontosabban a nemesért…). A szereplők mind jól kidolgozott, árnyalt karakterek. A mellékszereplőket illetőleg már megjegyezték, hogy nagy részük mind művelt, elmés úriember és legszebb kisasszony. Ja, meg szerelmes. Ennyi az átfedés a regények és a valóság között. Ezt leszámítva szerintem akár meg is történhetett volna az eset, melyet a regény leír.
Első hallásra különös, hogy mindezt négyszáz éve adták ki, mégis ilyen könnyű olvasni (talán csak a hosszú monológok azok, melyek nehézséget okozhatnak, emellett kissé hihetetlen, hogy ezeket a szereplők nyugton végigülik/állják, hallgatják). Minden kacifántossága ellenére is mulattató olvasmány, ha az ember ráhangolódik. Sokszor volt, főként az első könyvnél, hogy nem akartam folytatni, nem volt kedvem hozzá. Nagy nehezen rávettem magam, s mikor nekiálltam, már nagyon jól szórakoztam. Hogy ezt felismertem, már gyorsabban haladtam. Némely részek már-már egy Bud Spencer film stílusát idézték burleszkhumorukkal (pl. mikor a lovag csodaitalt készít, aztán az „ütközetben” használja).
Bátran merem ajánlani ezt a regényt mindenkinek, méltán foglalja el a helyét a világirodalom legjobb alkotásai között.
                              
9/10

Ui.: A saját véleményemet mondtam el; tudom, hogy sokaknak nehézkes és unalmas ez a könyv, mégis, szerintem megéri nekiállni és elolvasni, mert remekmű. És nem azért, mert azt mondják róla, hanem mert az.


Ezt is nézd meg: idézetek a regényből

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése