2012. február 25., szombat

„...ami fénylik” – Az arany ember c. regény kritikája


Az idei második kötelező olvasmány volt (a Szent Péter esernyője után, kritika már készült belőle az oldalra). Jó tíz oldalt kínlódhattam vele, aztán lecsaptam, és ott is hagytam vagy egy-két hónapig. Pfúj, micsoda papírpazarlás ilyen hosszú, unalmas és érdektelen részletekkel borzolni szegény diákok idegeit! És még ez kötelező! Mert a szülők aggódtak, hogy az eredetileg tervezett kötelező, A kőszívű ember fiai túl nehéz olvasmány lenne gyermekeiknek. Nem tudok véleményt mondani, mert azt nem olvastam. Hát próbáltam később, mikor már tényleg ideje volt, erőltetni az olvasást. Kutya, cica, paradicsomi idill, kiskorú leányok szépségetes gyermekidomai, ez meg mi? Már tényleg ki voltam akadva. Úgy voltam ezzel a könyvvel, mint soha másikkal: kijelentettem, hogy ez egy borzasztó regény, és nem fogom elolvasni. Majd elolvasok valami kivonatot.
            Aztán olvasom a Wikipédián, hogy ez Magyarország ötödik legnépszerűbb könyve. Dühös leszek. Hát jó, elolvasom, megnézem, mi olyan jó benne. A szereplőket nagyon sablonosnak találom ekkor, és nagyon idegesített, hogy Jókai ennyire olcsó kifejezőeszközökkel él (a szereplők és a helyek leírása és szóbeli jellemzése). Aztán valahogy kezd a történet meglepő fordulatokat venni. Bár már tudtam egyet s mást a történetről, mégis felül tudta múlni a várakozásaimat. beláttam, hogy tévedtem, rosszabbra számítottam.
            A sztori borzalmas vontatottsággal indul, s olyan nyugalommal úszik előre, mint egy búzaszállító teherhajó. Később aztán begyorsul. De hiába kezdenénk a századik oldalon, azt érnénk el vele, hogy vakarhatnánk a fejünket, mert sajnos sok fontos dologról lemaradtunk, még a történet beindulásáról is (pl. mi az a vörös félhold?).
            A Senki szigete, Teréza és Noémi valami romantikus eszme megvalósulása (persze csak könyvben): a természet lágy ölén, hol nincsen se pénz, se hatalom, se papok, se vallás, és egyáltalán semmi olyan, ami a világ és az emberiség megrontója. Csak állatok, növények, Rousseau, panteizmus (a szép nevet és kifejezést Szerb Antal világirodalom történetéből tanultam), tehát peace, love, happiness. Mikor aztán a papokat szimbolizáló buta, gonosz és önimádó pap és a jó, bölcs és kedves Teréza közös jelenetben szerepel, ott aztán már kibújik a szög a zsákból. Az asszony még filozófiai és teológiai leckéket is ad az olvasóknak!
            Ami igazán érdekes, az Tímár, és az ő lelki vívódásai. Persze az senkinek az életkedvét nem fogja növelni, hogy a könyv nagy részében miket csinál és miken gondolkodik, de a kettős világa olyan kitűnően fel van építve, hogy ez elég. Engem kicsit emlékeztetett az Avatar című filmre, Az arany ember is ilyen, csak minden mese és látványtrükk nélkül. Itt nincsenek kék lények, csak fehér arcú feleség. Sokkalta életszerűbb, ezért is fáj annyira.
            A sok összecsókolástól és könnyragyogástól már majd’ csömört kaptam. Kell ez mindenképpen?
            És a végéről: valakinek happy az end, valakinek nem. De ki lesz az? Ki lesz, aki büntetést kap? És miről van itt szó: tényleg megérdemelt bünti, istenítélet?
            A szereplők eleinte sablonosak, de később egyre árnyaltabb személyiséget kapnak. Ez jó pont.
            Összességében: a stílus nem jött be, az eszmék sem, de a szereplők és a történet tényleg jó. Azért örülök, hogy a végére értem. De visszaemlékezve mégis egy elgondolkodtató világ, amit az író alkotott. A regény inkább rossz, mint jó, és inkább jó, mint rossz. De közepes semmiképpen. Már nem sajnálom szegénytől az ötödik helyet. :-) Az idősebb korosztálynak biztos érdekesebb, ezért sajnáltam, hogy szerintem túl korán olvastam el. De azért nem sajnálom a „rápazarolt” időt.

7/10

Tetszett a kritika? Értékeld!
Ezt is olvasd el: Még egyszer (Az) arany ember 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése