2012. február 29., szerda

Még egyszer (Az) arany ember

Már írtam egy kritikát az idei második kötelező olvasmányunkról, melyben a cselekményt szinte alig érintettem. Miért? Mert ha már csak egy kicsit is szólok róla, akkor fontos részleteket árulok el. Tehát, ha egy szelíd, óvatos kritikát akartok olvasni, nézzétek meg ezt. Ha viszont egy kíméletlen, őszinte véleményt, akkor ez a második kritika a megfelelő.
            Figyelem! A kritika SPOILEReket tartalmaz, tehát fontos részleteket árul el!
Tehát:
  1. Sok helyütt nem tudtam eldönteni, hogy egy-egy szereplőt Jókai vajon mi célból szólaltat meg: hogy a szereplőről többet tudjunk meg, vagy hogy a saját elveit részletezze. Fontos szereplő ilyen szempontból Teréza, Noémi anyja. Az ő elvei vannak a legalaposabban bemutatva, melyek közt van „vissza a természethez”, egyházellenesség, feltámadás-tagadás, pénzellenesség, hatalomellenesség… Ez érthető, látva, hogy az asszony miken ment keresztül, csak az nem nyilvánvaló, hogy vajon ez nem afféle elvhirdetés-e, mint Voltaire Candide-jában.
  2. Tímár, az arany ember árnyalt karakter. Van benne egyfajta lelkiismeret is, ami a „Tolvaj vagy!”, „Gyilkos vagy!” belső hangokban nyilvánul meg. Ő azonban megy a saját feje után, s nem hallgat rájuk. Még az imát is elhagyja, csak hogy ne kelljen rágondolnia tettei következményére. Körülötte az emberek sorba tönkremennek, hogy ő élvezhesse az életét. A büntetés, hogy nem élvezi. Azazhogy dehogy nem, Noémi társaságában (lásd. 3. pont). Aztán mély depresszióba esik, de egy csodás csoda hatására „megtér”, megbánja bűneit - és visszatér a szigetre, hogy folytassa addigi életét „vadcsaládjával”. Tímea meg elsorvad, elhal bánatában. Happy endnek szánták ezt, vagy sem?
  3. Tímár nemcsak hogy nem boldog Tímeával, hanem látva kudarcait a boldog házasélet felé való törekvésben, feladja, s nem is próbálkozik többé. Inkább keres magának egy szeretőt a Senki szigetén – és megleli a boldogságot. Tanulság?
  4. A Dódik eredete nem tisztázott. Az első állítólag egy elhalt csempésznő árva gyermeke – de Noémi az egyik jelenetben kiküldi Tímárt a kertbe, hogy ne lássa, mivel él a kisbaba – tehát szopik, mégpedig Noémitől – tehát Noémi gyereke – tehát Tímár fia – akkor meg miért küldi ki Noémi Tímárt? De szemérmetes szerető, illetve feleség, ha szabad ezt a kifejezést használni. A második gyerek már kicsit valószínűtlen lenne, hogy nem az övéké. De nem baj, hogy kicsit homályos a dolog, legalább itt nem nézik az olvasót hülyének, aki nem tud logikusan gondolkodni.
Jókai azt írja, hogy az első Dódi első szava „apa” volt, melyet Tímárra értett. Azt mondja, hogy honnan is tudná, hogy más lenne? Ez még kicsit bezavar. Meg aztán: Tímárt apaként emlegették neki? Vagy most tényleg árva? Talán az olvasó mégsem tud olyan logikusan gondolkodni…
  1. Túl sok a véletlen. Már-már idegesítő. Csoda hátán csoda. Ez fordulatossá teszi, de a következetesség gyengülése árán.
  2. Az a leírás az elején katasztrófa. Tényleg, elkezdeni a legnehezebb, de rövidebben is lehet vajúdni. A festők dolga a tájfestés, a prózaíróé a mesélés.
Később is nehezen csökkenti a személyleírások mennyiségét, mondjuk Brazovics úr és Zófi asszony esetében jól sült el. De azt sajnos nem tudtam kellően értékelni azt a hasonlatot, hogy Brazovics úr hangja „mély volt, mint a víziló szava”. :-)
  1. Még valami: sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy ha később olvastam volna, szerintem jobban bejött volna. Állítólag felsőbe újra fogjuk tanulni. De senki ne remélje, hogy még egyszer elolvasom, mert azért annyira nem volt jó! Egye meg a fene.
De:
  1. A könyv érdekes és elgondolkodtató.
  2. Bemutatja, hogy milyen következményei lehetnek a tetteinknek (főként másokra nézve).
  3. Időutazás, ha valószínűleg nem is teljesen reális.
  4. Van benne egy viszonylag rövid és jó leírás, amikor a Nap felkel a Balatonnál, és a jég szétrepedezik. Szinte hallani! Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetett egy ilyen a valóságban.
  5. A „rossz” szereplők, Athalie és Krisztyán Tódor egy idő után nagyon jól kitalált egyéniségekké válnak.
Ezek az erényei. És ezek miatt vált híres és nagy regénnyé (a 4. pontot kivéve, az nem lényeges). És ezek, amik miatt érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta.

7/10


Ui.: Bocsánat a tördelés hiányosságai miatt. Ennyire voltam képes, itt, a blog-szövegszerkesztőben.

2012. február 25., szombat

„...ami fénylik” – Az arany ember c. regény kritikája


Az idei második kötelező olvasmány volt (a Szent Péter esernyője után, kritika már készült belőle az oldalra). Jó tíz oldalt kínlódhattam vele, aztán lecsaptam, és ott is hagytam vagy egy-két hónapig. Pfúj, micsoda papírpazarlás ilyen hosszú, unalmas és érdektelen részletekkel borzolni szegény diákok idegeit! És még ez kötelező! Mert a szülők aggódtak, hogy az eredetileg tervezett kötelező, A kőszívű ember fiai túl nehéz olvasmány lenne gyermekeiknek. Nem tudok véleményt mondani, mert azt nem olvastam. Hát próbáltam később, mikor már tényleg ideje volt, erőltetni az olvasást. Kutya, cica, paradicsomi idill, kiskorú leányok szépségetes gyermekidomai, ez meg mi? Már tényleg ki voltam akadva. Úgy voltam ezzel a könyvvel, mint soha másikkal: kijelentettem, hogy ez egy borzasztó regény, és nem fogom elolvasni. Majd elolvasok valami kivonatot.
            Aztán olvasom a Wikipédián, hogy ez Magyarország ötödik legnépszerűbb könyve. Dühös leszek. Hát jó, elolvasom, megnézem, mi olyan jó benne. A szereplőket nagyon sablonosnak találom ekkor, és nagyon idegesített, hogy Jókai ennyire olcsó kifejezőeszközökkel él (a szereplők és a helyek leírása és szóbeli jellemzése). Aztán valahogy kezd a történet meglepő fordulatokat venni. Bár már tudtam egyet s mást a történetről, mégis felül tudta múlni a várakozásaimat. beláttam, hogy tévedtem, rosszabbra számítottam.
            A sztori borzalmas vontatottsággal indul, s olyan nyugalommal úszik előre, mint egy búzaszállító teherhajó. Később aztán begyorsul. De hiába kezdenénk a századik oldalon, azt érnénk el vele, hogy vakarhatnánk a fejünket, mert sajnos sok fontos dologról lemaradtunk, még a történet beindulásáról is (pl. mi az a vörös félhold?).
            A Senki szigete, Teréza és Noémi valami romantikus eszme megvalósulása (persze csak könyvben): a természet lágy ölén, hol nincsen se pénz, se hatalom, se papok, se vallás, és egyáltalán semmi olyan, ami a világ és az emberiség megrontója. Csak állatok, növények, Rousseau, panteizmus (a szép nevet és kifejezést Szerb Antal világirodalom történetéből tanultam), tehát peace, love, happiness. Mikor aztán a papokat szimbolizáló buta, gonosz és önimádó pap és a jó, bölcs és kedves Teréza közös jelenetben szerepel, ott aztán már kibújik a szög a zsákból. Az asszony még filozófiai és teológiai leckéket is ad az olvasóknak!
            Ami igazán érdekes, az Tímár, és az ő lelki vívódásai. Persze az senkinek az életkedvét nem fogja növelni, hogy a könyv nagy részében miket csinál és miken gondolkodik, de a kettős világa olyan kitűnően fel van építve, hogy ez elég. Engem kicsit emlékeztetett az Avatar című filmre, Az arany ember is ilyen, csak minden mese és látványtrükk nélkül. Itt nincsenek kék lények, csak fehér arcú feleség. Sokkalta életszerűbb, ezért is fáj annyira.
            A sok összecsókolástól és könnyragyogástól már majd’ csömört kaptam. Kell ez mindenképpen?
            És a végéről: valakinek happy az end, valakinek nem. De ki lesz az? Ki lesz, aki büntetést kap? És miről van itt szó: tényleg megérdemelt bünti, istenítélet?
            A szereplők eleinte sablonosak, de később egyre árnyaltabb személyiséget kapnak. Ez jó pont.
            Összességében: a stílus nem jött be, az eszmék sem, de a szereplők és a történet tényleg jó. Azért örülök, hogy a végére értem. De visszaemlékezve mégis egy elgondolkodtató világ, amit az író alkotott. A regény inkább rossz, mint jó, és inkább jó, mint rossz. De közepes semmiképpen. Már nem sajnálom szegénytől az ötödik helyet. :-) Az idősebb korosztálynak biztos érdekesebb, ezért sajnáltam, hogy szerintem túl korán olvastam el. De azért nem sajnálom a „rápazarolt” időt.

7/10

Tetszett a kritika? Értékeld!
Ezt is olvasd el: Még egyszer (Az) arany ember 

2012. február 20., hétfő

Don Quijote – idézetek


Cervantes: Don Quijote (első rész)


„A szerencse egy ajtót csak nyitva hagy minden balesetnél, hogy jóvátegye.”
15. fejezet

„(…) akit az úr szeret, azt megdorgálja.”
20. fejezet

„Rendes következménye (…) a rossz asszony bukásának, hogy még annak a szemében is elveszti becsülete hitelét, akinek rábeszélésére és rimánkodására meghajolt, mert az azt hiszi, hogy a hölgy más férfiak számára is kapható (…)”
31. fejezet

Cervantes: Don Quijote - Második rész

„Uraságod is azt hiszi, ugye, hogy gyerekjáték könyvet írni?”
Előszó

„(…) ha az embernek a feje fáj, minden tagja megérzi (…)”
2. fejezet

„Uram, a szomorúságot nem oktalan állatok, hanem az emberek számára teremtették; hanem ha az emberek túlságosan búnak eresztik a fejüket, ők lesznek oktalan állatokká.”
11. fejezet, Sancho Don Quijoténak

„A szegények könnyei hassanak meg, de ha igazságot teszel, ne befolyásoljon jobban, mint a gazdagok bizonyítékai”
„Ha valakit meg kell büntetned, ne hordd le még szóval is, elég az ilyen szerencsétlennek a büntetés súlya, a pirongató szavak ráadása nélkül.”
42. fejezet, Don Quijote tanácsai Sanchónak

„(…) igazán fárasztó, ha az elme, kéz és toll mindig egyetlen tárggyal kénytelen foglalkozni, s csak egy két embert megszólaltatva nyilatkozhat, ami a szerzőnek is édeskeveset hajt a konyhájára.”
44. fejezet, a közbeszőtt történetekről

„Scipio megérkezik Afrikába, partra ugrik s elesik. Katonái bizonyosan szörnyű rossz jelnek tartják; ő azonban, megölelve a földet, így kiált: „Nem menekszel tőlem Afrika, mert már karjaim közt tartalak.””
58. fejezet, Don Quijote anekdotája


Ezt is nézd meg: Don Quijote - könyvkritika

2012. február 19., vasárnap

Vélemény

Sokan vannak, akik azért olvasnak, hogy a saját életükből máséba meneküljenek. Az olvas jól, aki más életéből a sajátjába akar menteni dolgokat.

2012. február 15., szerda

Don Quijote – könyvkritika


A szerző életéről:
Miguel de Cervantes Saavedra 1547-ben született Spanyolországban, Alcalá de Henares városkában. Az egyik leghíresebb spanyol regény- és drámaíró, költő. 1570-ben párbajban megsebesített egy építőmestert, ezért barátjával, Antonio de Sigurával Itáliába menekült. Barátja hamarosan bíboros, ő pedig asztali felszolgálója lett. A következő évben beállt katonának, részt vett a lepantói csatában. Bal karja a harcokban megsebesült, majd lebénult. 1575-ben haza akart utazni Spanyolországba, de hajójukat berber kalózok támadták meg. Miguel és öccse, Rodrigo az algíri pasa fogságába került. Rodrigót hamarosan ki tudták váltani, de Miguel csak öt évi fogság és több sikertelen szökési kísérlet után térhetett haza. Ezután hivatali munkákat vállalt Spanyolország különböző városaiban, melynek során gyakran került összetűzésbe a helyi hatóságokkal, többször be is börtönözték. Leghíresebb műve a Don Quijote de la Mancha, teljes címén Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha 1605-ben, illetve második része 1615-ben jelent meg, s a mai napig a világ egyik legismertebb regénye. Cervantes 1616-ban hunyt el.
A regényről:
Korában hatalmas népszerűségnek örvendtek a lovagokról szóló regények, például a rengeteg részes Amadís de Gaula. A regény főszereplője, Alonso Quijano, egy spanyol nemes, akinek ezek a könyvek a legkedvesebb olvasmányai, mi több, éjjele-nappala ezek olvasásával telik. Végül teljesen becsavarodik, s az a téveszméje alakul ki, hogy ő is csak kóbor lovagnak lett teremtve. A regény – ki tudja, mennyire komolyan – kicsit paródiája ezeknek a „haszontalan” lovagregényeknek, melyeknek az egyik jelenet (a pap és a borbély Don Quijote könyvei között) tanulsága szerint nagy ismerője a szerző.
Nemesünk felveszi a Don Quijote de la Mancha hangzatos nevet, girhes paripáját elkereszteli Rochnanténak (mely magyarul kb. annyit tesz: gebe volt), s kitalálja, hogy – mivel nincs olyan kóbor lovag, ki ne lenne szerelmes – ő is szerelmes lesz egy Aldonza Lorenzó nevű leányba (valószínűleg egy parasztleány), akinek a Dulcinea del Tobosó nevet adja, s örökös úrnőjéül választja.
El is indul a világba, megszáll egy kastélyba – mely valójában kocsma, ura a kocsmáros, a benne ülő úrhölgyek pedig (bocsánat) szajhák -, s miután „hivatalosan” is lovaggá lesz, nekiáll, hogy az özvegyek megsegítője, a szüzek védelmezője, a gyengék és elnyomottak felszabadítója, óriások legyőzője és egyéb ilyen lovaghoz méltó feladatok véghezvivője legyen. Első útjának az lesz a vége, hogy alaposan elpáholják.
Később fegyverhordozójának fogad egy Sancho Panza nevű együgyű parasztot, aki, minthogy a lovag egy sziget kormányzóságát ígéri neki, örömest otthagyja feleségét, gyermekeit s Don Quijote szolgálatába szegődik. Kalandjaik hol csalódással, hol elpáholással végződnek, köszönhetően a Don Quijote ellen mesterkedő varázslóknak, akik irigylik hírnevét (hm).
Ez az alaptörténet, azonban nem csak ebből áll a könyv, hanem megannyi közbeszőtt elbeszélést, történetet is tartalmaz: ilyen például Dorothea, Don Fernando, Cardenio és Lucinda szövevényes szerelmi története; az oktalan kíváncsiról szóló elbeszélés; a mór nő és a rabszolga kalandos esete; sőt, van benne pásztortörténet is (ebben az időben ez is népszerű volt). Minthogy ezek nem kapcsolódnak szorosan a cselekményhez, Cervantest sok kritika érte. Nekem nem lenne velük semmi bajom, ha nem érezném azt, hogy elfojtják Don Quijote történetét, s hogy a kocsmában például három tódul szinte egymás nyakába, miközben lovagunk csak egyetlen kalandban vesz részt.
Az első könyv rögtön kiadása után igazi bestseller lett. Nem akadt olyan olvasni tudó ember, Spanyolországban, aki ne olvasta, vagy legalább ne hallott volna róla. Népszerűsége akkorára nőtt, hogy hamarosan megjelent a második része is. Volt azonban egy bökkenő: nem Cervantes írta. Egy ember, kihasználva a könyv keresettségét, úgy döntött, hogy megírja. Ebben Don Quijote sült bolond, Sancho pedig egy buta paraszt, aki emellett falánk és iszákos is. Cervantes kénytelen volt visszavágni – megírta az igazi második részt. Ebbe kap is a fejére eleget a gazember, aki így bemocskolta a lovagot s hű fegyverhordozóját!
Mikor az első könyvvel végeztem, kiábrándító volt, hogy az elbeszélés szála mintha lehervadt volna a végére, majd ollóval elvágta volna valaki. Komolyan fontolgattam, hogy a másodiknak nem állok neki. Persze azért nekiálltam, és nem bántam meg. Személy szerint nekem még jobban is tetszett, mint az egyes. Természetesen egyik sem állhat meg a másik nélkül!
Don Quijote harmadszor is útnak indul, elmaradhatatlan fegyverhordozója, Sancho Panza társaságában, s minden eddigit felülmúló tetteket visznek véghez, melyek méltók a lejegyzésre, és természetesen szórakoztatók is. Ebben a részben megbizonyosodhatunk róla, hogy Sancho sem csak egy együgyű paraszt, annál sokkal több. Bár stílusában egy kis hasadást éreztem (közmondások), mintha nem ugyanaz lenne, de ez megszokható. Itt kevesebb és szorosabban kapcsolódó közbeszőtt elbeszéléseket olvashatunk, de itt meg valahogy lehetett volna több. Sajnos a szerzőnek nem sikerült meglelnie az arany középutat, de ez legyen a legnagyobb baj (szerencsére én nem is találtam nagyobbat).
Don Quijote elmeháborodott. Ez eleinte nagyon zavart, de később elfogadtam. Sőt, azt is észrevettem, hogy van ebben valami jó: hogy mindig a jó szándék vezérli. Emellett pedig megannyiszor bebizonyítja, hogy ha egy téma nem tartozik a kóbor lovagok dolgai közé, abban mindig okosan, megfontoltan beszél (egy helyütt nagyon meglepett a szavaiból áradó okosság és jóindulat, de többet nem mondok, mert spoiler lenne). A történet másik dimenziója a lovag fejében létezik; ezért mondja sok irodalommal foglalkozó, hogy az első modern regény. Ha az ő nézőpontjából nézzük, varázslók vannak és tevékenyen közreműködnek a dolgok folyásában. Szerb Antal világirodalom történetében azt is megjegyzi, hogy okosságát az is bizonyítja, mikor előkészül az őrjöngésre; s amikor bevallja, hogy Dulcinea abban a formában, amilyenben ő szereti, csak a képzeletében létezik.
Sancho, bár együgyű, mégis olyan, akiről egy dologban példát vehet mindenki. Ez a dolog, hogy ezt beismeri, és nem tagadja. Bár szégyelli, nem rejtegeti. Emellett van sok más erénye is, melyek a kellő időben kifejezésre juthatnak.
A pap, Nicolás mester és Sansón Carrasco Don Quijote jó barátai, mindent megtesznek a lovagért (pontosabban a nemesért…). A szereplők mind jól kidolgozott, árnyalt karakterek. A mellékszereplőket illetőleg már megjegyezték, hogy nagy részük mind művelt, elmés úriember és legszebb kisasszony. Ja, meg szerelmes. Ennyi az átfedés a regények és a valóság között. Ezt leszámítva szerintem akár meg is történhetett volna az eset, melyet a regény leír.
Első hallásra különös, hogy mindezt négyszáz éve adták ki, mégis ilyen könnyű olvasni (talán csak a hosszú monológok azok, melyek nehézséget okozhatnak, emellett kissé hihetetlen, hogy ezeket a szereplők nyugton végigülik/állják, hallgatják). Minden kacifántossága ellenére is mulattató olvasmány, ha az ember ráhangolódik. Sokszor volt, főként az első könyvnél, hogy nem akartam folytatni, nem volt kedvem hozzá. Nagy nehezen rávettem magam, s mikor nekiálltam, már nagyon jól szórakoztam. Hogy ezt felismertem, már gyorsabban haladtam. Némely részek már-már egy Bud Spencer film stílusát idézték burleszkhumorukkal (pl. mikor a lovag csodaitalt készít, aztán az „ütközetben” használja).
Bátran merem ajánlani ezt a regényt mindenkinek, méltán foglalja el a helyét a világirodalom legjobb alkotásai között.
                              
9/10

Ui.: A saját véleményemet mondtam el; tudom, hogy sokaknak nehézkes és unalmas ez a könyv, mégis, szerintem megéri nekiállni és elolvasni, mert remekmű. És nem azért, mert azt mondják róla, hanem mert az.


Ezt is nézd meg: idézetek a regényből

Egy hosszú hajú nő élete – a Sörgyári capriccio kritikája


Kérdeztem anyukámat: mit tudna javasolni edzésre várakozván olvasásra? Nézte, hogy meg van-e nekünk a Táncórák idősebbeknek és haladóknak (ezt el is szeretném olvasni), de csak ezt találta (erről nem is hallottam még). Hát akkor az edzés előtti üres másfél órában van mit olvasni, ez a kicsi, könnyű könyv, aminek egy nagy H-betű van az elején, meg egy őstermelői-bajuszos hordó.
            Hrabal a szüleiről írta a kisregényt, a sörgyárgondnokról meg a sörgyárgondnoknéról. Hosszú, hosszú, a kis könyvben általában fél és másfél oldal közötti mondatokban beszél, az imént említett asszony szájába adva ezeket. Ő a hosszú hajú nő, akinek a hosszú haja mindenhol utána lengedez (na jó, csak ha kiengedi), és csak azért nem játszhat kulcsszerepet a történetben, mert egyáltalán nincs igazi története. Fejezetek, epizódok vannak, hol derűs, hol kissé gyomorszorító epizódok. Mondhatnám, hogy mint az életben, de nem teszem, mert ennek a könyvnek csak sörszaga és kesernyés söríze van, életszaga és íze nincsen. Az egyetlen szereplő, aki igazán szóra érdemes, az Pepin bácsi, a gondnok, Francin fivére. Olyannyira valószerűtlenül és mesterkélten fura, idegbeteg ordibáló, trágár és hadaró, hogy szinte látjuk és halljuk. Na ő, és az az egy-két egymondatos sztori, amit mond, az a legjobb az egészben. Csak mért kapunk belőle olyan keveset, azt tudnám!
            Van még egy rész, amiről azt mondja az elbeszélő hölgy, hogy ha mást nem is csinált volna a városban, mint ezt, akkor is megérte volna. Felmásztak a sörgyár kéményére Pepin bácsival. Az olvasó érzi, hogy fúj a szél, dől jobbra-balra a kémény… Ha másról nem szólna a kisregény, talán megérte volna.
            Lehet, hogy Hrabal ilyen hosszú mondatokban beszél, de hogy mindenki, az már kétséges. Vagy ez ilyen cseh sajátosság?
            Hogy ezt egy nő írhatta volna? Nem vagyok nő, de számomra valahogy nem volt hiteles. Túl… férfiasan mesterkélt volt.
           Most mit mondjak erről a könyvről? Azért tudok megbocsátani, mert néhol tudtam rajta mosolyogni, meg azért, mert annyira jól tud képeket megjeleníteni. Éppen ezért más Hrabal-könyveket szíves örömest olvasnék, de ez nem jött be; hát majd elválik, hány zsákkal telik.

Real time - közlemény

Eddig régebbi kritikákat raktam föl a blogra, ezentúl igyekszem mindig frisseket föltölteni. Ha huzamosabb ideig nem tudok újat írni (mondjuk hosszabb a könyv, amit olvasok), akkor fogok csak régit fölrakni (ezt külön jelzem majd).
Jó olvasást!

2012. február 11., szombat

Nagy számok – könyvkritika


Gondolkodtál-e már, mik a legnagyobb számok, és mire lehet használni ezeket? Töprengtél-e már a világűr méretein? Tűnődtél-e már rajta, mekkora egy atom? Vagy a Nap, vagy más csillagok? És a naprendszer? Mekkora egy fényév? Eszedbe jutott-e, hogy a testedben micsoda hihetetlenül nagy számok vannak (képletesen szólva)? Hogy hány évvel látsz a múltba, ha éjjel az égboltot fürkészed? Hogy milyen szélsőségek uralkodnak a Földön? Mekkora az esélye, hogy nyerj a lottón, vagy lezuhanj egy repülővel? Milyen egy fekete lyuk? Hogyan jöhet létre olyan egyszerű dolgokból, mint az atom vagy a molekula, olyan lélegzetelállítóan bonyolult lény, mint az ember? És egyáltalán: micsoda elképesztően összetett világban élünk?
            Mary és John Gribbin könyve megdöbbent, csodálkozásra, majd elgondolkodásra késztet. Tényekben és elefántokban bővelkedő kötet, olyan, amelyet nem elég egyszer elolvasni, és a barátaidnak olvasni kell belőle. Olyan dolgokat tanulhatsz belőle, hogy a többiek csak lesnek (hogy vajon nem az ujjadból szoptad-e ezt a sok hülyeséget információt). Nem csak matek, nem csak statisztika, hanem fizika, kémia, biológia, csillagászat, meg még egy csomó más. Mindenhol lehet olvasni, de ne csodálkozz, ha egy kis olvasás után odarohansz egy vadidegen emberhez, hogy elmeséld neki mindazt, amit az imént megtudtál ebből a könyvből. :-)
            A témák érdekesek, semmit sem bonyolít túl, lehetőséget ad érdekes beszélgetésekre. Úgy gondolom, kicsit túl rövid, a folytatást nagyon szívesen venném. Az illusztrációk segítenek a megértésben, szépek és jópofák. Összességében: ez egy olyan könyv, amit érdemes elolvasni.

9/10

2012. február 4., szombat

Művészet a javából – A képregény felfedezésének kritikája


Jé, ez a Scott McCloud tiszta olyan szemüveget hord, mint Harry Potter. Ebben a képregényben a képregényt mutatja be – igen, képregényes formában.
            Őszintén szólva eddig a képregény-olvasásomnak a nagy része a könyvtári Garfield magazinok nézegetésében merült ki. Mégis, nagyon szeretem a képregényt. Már jó pár hosszabb képregényt is rajzoltam (bár a grafittal rajzolt szereplőim meglehetősen kezdetlegesek), és a rajzaimon rendszeresen megjelennek a szövegbuborékok. Most pedig éppen nevezve vagyok egy képregényrajzoló pályázatra. Ez volt az első komolyabb terjedelmesebb képregény (kicsit több mint kétszáz oldal) amit olvastam.
            Az elején a szerző bemutatja magát és a képregényt és az emberek általános hozzáállását a képregényhez. 
Persze tudtam, hogy a legtöbb képregény primitív, a rajzok bénák, a szöveg analfabéta, hatásvadász, az egész csak dedósoknak való... DE ennek nem muszáj így lennie! Az a baj, hogy a legtöbb ember számára a képregény pontosan ezt jelenti!” 
– írja, vagyis mondja, vagyis izé…
A képregény felfedezése amellett, hogy érdekes és szórakoztató, okos is. Én eddig is sokra becsültem a képregényt, de ez a könyv segített, hogy még tisztábban lássam, mi is ez: hogyan épül fel, mennyi időt jelez egy kocka és mi van a kockák között. Megmutatta, hogy milyen reakciókat vált ki az emberből az arc, az egyszerű figura és a bonyolult környezet, hogy hogyan lehet a mozgást és az időt érzékeltetni, mi a kapcsolat a szöveg és a képek között, és még sorolhatnám. Mindezt könnyedén és tudományos igénnyel. Még azt is, hogy számára mit jelent a művészet.
            Ami nagyon tetszett, az a nagy háromszög. Ez egy részletes térkép/táblázatszerűség a képregény világáról, mely a VALÓSÁGhoz, a NYELVhez és a KÉPI SÍKhoz viszonyítva helyezi el a különböző figurákat és szövegeket a háromszögben. Többet nem mondok, akit bővebben érdekel, nézzen utána. Ezenkívül még más részek is nagyon emlékezetesek.
            Amit mindenképp meg kell jegyezni a könyvvel kapcsolatban, hogy nem tankönyv, és nem is képregényt rajzolni tanít. Azért szerintem akik ezzel a szándékkal veszik kézbe a könyvet, azoknak is segíthet. Elsősorban azonban magát a képregényt és a képregény szimbólumrendszerét elemezgeti.
            Én egyértelműen megadom rá a kilenc fölét. Egy jó képregény, és kész.


9*/10