2013. március 15., péntek

Egy kis kritika A nagy Gatsbyről


Miért is írok most kis kritikát F. Scott Fitzgerald könyvéről? Mert nem igazán tudok mit mondani róla. De amit tudok, elmondom.
Fura kis kép, nem igaz?
            Hogy lehet egy ilyen érdektelen könyv ilyen érdekes?! Ez a kérdés merült fel bennem olvasás közben. Őszintén: ebben a könyvben szinte semmi nincs, ami engem érintene, mégis magával ragad. Nem nagyon lehet benne feszültségfenntartó elemeket találni – talán még addig, míg Gatsby titokzatosként szerepel benne – sajnos még ezeket az elemeket is ellaposítja a fülszöveg, ami előre elmondja a történet nagy részét. Vagy nem is sajnos? Nem fantasztikus, hogy nem elég, hogy érdektelen a könyv, nem is túl lendületes, rengeteg homályos pont marad, előre tudod a történetet – és mégis élvezed és kellemes olvasmány? Hát ez nagyszerű! Ez a Gatsby nagysága és titokzatossága.
            Ez szép. Ez tényleg szép. Idegesítő is lehet, hogy az elbeszélő néha szükségét érzi a mondatait telepakolni költői képekkel, néha meg teljesen köznapi nyelven beszél – de a fene egye meg, hogy ez szép. Talán ez az a titokzatos dolog, ami a könyvet élvezetessé teszi – olyan szépek benne az egyes elemek, a mondatok, és még a betűtípus is (!!!), hogy a történet szinte eltörpül mögötte, mint valami operában vagy klasszikus drámában.
            Na azért ez sem tökéletes. A nagy Gatsby cselekményében szereplő kölcsönös megcsalások, szerelmek, ha nem tulajdonítjuk őket az újgazdagok eseménytelen életének, mit ne mondjak, bizarrok. Gatsby előélete egy kevéssé be lesz mutatva, de a meggazdagodás szakasza például csak elég nagyvonalúan. Mondjuk ez nem is igazán lényeges. Néha elég zavaros, kesze-kusza, hol túl részletes, hol túl nagyvonalú, tényleg csak azért bocsátható meg neki ez, mert szép. Egy helyen önellentmondásos, hogy azt állítja, hogy nem emlékszik rendesen az estére, mert sokat ivott, aztán részletesen felidézi a párbeszédek apró, lényegtelen és – már bocsánat - idegesítő pontjait, vegyítve költői képekkel.
            Miért szép? Hát ezért.
            Miért jó? Mert szép. Talán annyiban érinti az egyszerű embert, hogy kevésbé vágyik meggazdagodni, ha látja, mennyire nem tud magával mit kezdeni egy-egy gazdag, de dologtalan ember (ajánlott még a témában a Háborúés béke – kedvenc részeim közé tartozik, amikor Natasa napokig csak fel-le járkál a termekben és kesereg – hogy érhet rá valaki annyira, hogy napokat töltsön ki egy ilyen cselekvéssel? Haha. Egyébként az említett rész talán csak egy rövid mondat erejéig szerepel Tolsztoj könyvében).
            Emellett kordokumentum, ha valakinek bejönnek az ilyesmik.
            Szeressük? Szeressük. Rövid is, és talán - főleg az idősebbeknek – jó olvasni.
            Ejha – megint egy könyv, amit talán túl korán olvastam el? Sebaj. Majd ismételek.

9-/10
Milyen betűtípus ez?

Nocsak, felháborító módon félrevezettem az olvasókat a címben, mikor az ígért kis kritika helyett egészen sokat beszéltem; bocsánat, és ráadásul a Gatsbyt idéző betűtípust keresve kiválasztottam egy elviselhetetlen, éppen csak emlékeztető betűtípust, ezzel szinte olvashatatlanná téve a kritikát. Azt hiszem, nem ártana megkomolyodnom. Pontosan, komolyodni fogok.

Ezt is nézd meg:

2013. február 22., péntek

Zabhegyezés New Yorkban - kritika J. D. Salinger: Zabhegyező c. könyvéről

Mikor nekiálltam, pillanatnyilag éppen ki voltam ábrándulva a világból - azt hiszem, ez az ideális hangulat a Zabhegyező olvasásához. Kétszer kezdtem el előtte: egyszer túl kicsi voltam, és megbotránkoztam rajta, meg nem is értettem, egyszer meg hangulatom nem volt hozzá. De most! ez valami nagyszerű volt, emberek, nagyszerű volt.
Miért is nagyszerű? Megpróbálom leírni, de lehet, hogy hosszúra nyúlik.
Jó olvasni. Vannak könyvek, amiknek az olvasása fáradságos, ilyen mondjuk a Don Quijote vagy a Háború és béke. És vannak könyvek, amik segítenek életben maradni és örülni az életnek, mint ahogy ez a könyv is. Miért? Nem tudom, de talán majd egyszer rájövök.
Az elbeszélő és főhős, Holden egy fiatal fiú, akit kicsaptak az iskolájából, de még nem akar hazamenni, hanem vár pár napot, hogy a szülei megkapják a hírt, és megemésszék a dolgot. Ez az egyszerű kiindulóhelyzet. A történet, bár vannak benne váratlan fordulatok, mégsem egy túl csavaros dolog. Azonban Holden szereti, ha valaki eltér a témától, és ő is gyakran él ezzel a stílusjeggyel, úgy minden második bekezdésben. És ez az, ami a regényt nagyon érdekessé teszi. A közbeszőtt megjegyzések, történetek bemutatják Holdent és a világképét, az életét, és ez drámai és szórakoztató is. Oké, ezek elcsépelt és talán semmitmondó jelzők, de ennyi telik tőlem.
Igen. Ezt a kiábrándító történetet úgy adja elő, hogy az ember közben kitűnően szórakozik. Holden mindenkinek megmondja a véleményét, és ez amolyan gyógykúra. Az embernek magának is megvan a dolgokról a véleménye, és ha mások is elmondják a sajátjukat, az segíthet, hogy visszatérjen az ember kedve. Tényleg. Holden nem túl okos; (ő maga mondja, hogy) tetű a szókincse, olyan egyéniség, hogy az életben nem biztos, hogy szívesen barátkoznánk vele - bár ki tudja -, viszont regényszereplőnek ideális. Az író pedig zseniális, mert egy nagyszerű karaktert alkotott, akinek érthető a viselkedése, és érthetőek a gondolatai (pontosabban: meg tudjuk érteni, mert néha mi is gondolunk és teszünk efféle érthetetlen dolgokat).
Talán idegesítő lehet a régi szleng, amiben a könyv fordítódott. Viszont ha jobban belegondolunk, az akkori (1964-es) szleng sem volt rosszabb, mint a mai. A "rohasztó" szó pedig kifejezetten találó. Mondjuk felolvasni nem nagyon lehet ezt a könyvet nyilvános helyen senkinek, mert alapból elég trágár, még ha mai mértékkel nem is az. Mai mértékkel kifejezetten választékos.
Most komolyan. Tényleg jó. Ez egy értékes könyv. Érdemes volt elolvasni, és ha máskor is hangulatom lesz hozzá, újra elolvasom. Rövid is, ráadásul.
Szóval, azt hiszem, ennyi elég is róla.
9+/10

Ezt is nézd meg:
Se füle, se farka... - a Táncórák idősebbeknek és haladóknak c. kisregény kritikája
A 22-es csapdája - idézetek

2013. január 29., kedd

L’angolhumor pour 42 – a Galaxis útikalauz stopposoknak trilógia első két részének kritikája


Van egy könyv, ami hallatlan népszerűségnek örvend szerte az interneten. A rá való hivatkozások száma meghaladja a Föld lakosságának számát, és humorának híre majdnem minden internetezőhöz eljut. Ez a könyv, ami egy ötrészes trilógia (vagy éppen annak első része, ahogy tetszik), nem más, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak-ja.
Raktam fel képet is ide.
Ez a kötet volt meg a könyvtárban.
            Ha kimondhatjuk azt, hogy vannak frappáns címek, amik megfelelően tükrözik a regény világát, akkor bátran állíthatjuk, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak egy ilyen cím. Sugallja a regény beteges abszurd humorát, illetve tartalmára nézve is ad egy-két támpontot.
            Sokan annyira szeretik ezt a regényt, hogy rajongásukból szinte vallást csinálnak: megülik a törölközőnapot, életük értelmének a 42-t nevezik meg… Én még távolról sem tartozom közéjük.
            Ez a regény tipikus példája annak, hogy egy intelligens ember leül az üres lap elé, és mindenféle terv nélkül teleírja azt, majd ezt a szöveget aztán mások elolvassák. Ha a dolog úgy alakul, hogy ezek az emberek vevők a szerző stílusára, akkor előfordulhat, hogy kultuszkönyvet csinálnak belőle.
            E könyv jellemzői, amik figyelemreméltóvá teszik:
            - műfajára nézve valamiféle abszurd sci-fi
            - abszurd angol humora és beteges paradoxonjai mindenféle embert el tudnak szórakoztatni
            - tartalma kellőképpen elgondolkodtató
            - olyan részeket tartalmaz, amik mélyen az ember elméjébe vésődnek (pl. 42, pángalaktikus gégepukkasztó, bábel-hal, törölköző, stb.), és az élet minden második területén eszébe jutnak
            - bír a sci-fik azon jellemzőjével, hogy „előre megmond” dolgokat
            - bír az angol humor azon jellemzőjével, hogy aki szereti, az a röhögéstől, aki nem szereti, az a kíntól fetreng a földön (vagy éppen egyik se, és unalmasnak találja a könyvet, esetleg távolságtartóan szemléli, ahogy én is olvastam volt)
            - mer idióta és modoros lenni, mert tudja, hogy ezt nem csak hogy megbocsátják, de még szeretik is
Ami annyira nem figyelemreméltó:
            - bizony, ez a könyv igencsak hosszúra sikeredett
            - rossz döntés volt megfilmesíteni
            - a nihilista (42-ista) hangvétel csak a nihilistáknak (42-istáknak) jön be
Észrevételeim és véleményeim:
            - A könyv egy olyan Világegyetemben játszódik, amiben megbomlott a rend. Nem az a békés, szép, fenséges világmindenség, amilyennek a hétköznapi ember látja, hanem egy rendezetlen, csupa abszurddal és rondával, értelmetlennel és idegesítővel tele világban.
            - A szereplők (főleg Arthur, Ford és Trillian, akik pedig mondhatni főszereplők) szinte teljesen jellem nélkül valók. Nem lehet őket kedvelni vagy nem kedvelni, mert nincsenek igazi tulajdonságaik. Arthurral talán csak azért lehet valamelyest azonosulni, mert ő egy földlakó (mondjuk Trillian is az, csak ezt nem hangsúlyozzák túl). Zaphod amolyan szerethető idióta, ő talán a legkidolgozottabb szereplő. Marvint sokan szeretik, szerintem kissé idegesítő – de az abszurd jelleme tényleg jópofa. De akkor is hiányolom a valódi szereplőket.
            - Vajon milyen lehet a Hooloovoo (a kék szín egy szuperintelligens árnyalata)? Szívesen megnéznék egyet! :-)
            - A valószínűtlenségi hajtómű csak szerintem zagyvaság, vagy tényleg az? (ha kevésbé lennék szégyenlős, azt mondanám: „Hű, ez zseniális!”, de azt hiszem ez egyszerűen abszurd, és ezzel nincs is semmi gond)
A két általam olvasott rész kritikája:
            - Sokáig tartott, míg belerázódtam, addig kifejezetten idegesített a stílusa. Zaphod (és többek között az imént említett Hooloovoo) megjelenésénél majdnem abbahagytam. Az első részben benne van sok minden – de összességében elég kevés. Talán önmagában nem is állna meg a lábán. Pedig humor és emlékezetes elemek rengeteg van benne. De teljesen lezáratlan. Az utolsó mondatok:
            „ - Oké bogaram, kapaszkodj! – mondta Zaphod. – Bekapunk valamit az Univerzum Pereme Étteremben.”
            - Szóval, ez így nem volt kielégítő. Belekezdtem a második könyvbe is, amelynek címe: Vendéglő a világ végén. Minthogy az Univerzum időbeli végére gondolnak (ha nem vagyok spoileres), nem pedig a peremére, az utolsó mondat nem is volt pontos.
            Ez a könyv már jobban tetszett, mint az előző, de ez a két könyv csak együtt tesz ki egyet. Itt a leírások már képszerűbbek, és sokkal jobban bele lehet magunkat élni a történetbe (ami itt ráadásul még nevezhető is történetnek). Érdekesebb is az egész. Azonban a végén elveszítjük a fele társaságot, és így egyértelmű, hogy lesz folytatás. Azonban a felemás lezárás, ahol megtudják, mi a kérdés, amire a válasz a 42, negatív módon kielégítő – ez azt takarja, hogy úgy döntöttem, kábé értem, mire megy ki a játék, és ebből elég is volt. Nem szeretnék tovább hallgatni egy olyan embert, aki szerint az élet, a világmindenség meg minden értelme 42. Ezt nem lehet tovább ragozni. Vagyis lehet, de minek. Mert 42? Azért akár lehetne vonat elé leguggolni is.
            Szóval, kinek és hogyan ajánlanám ezt a könyvet? Csak annak, akit érdekel. Mert bizony nem egy épületes olvasmány, ha érdekes és vicces is.
            Viszont van egy érdekes eleme: noha alig van több életindok benne, mint a Semmi Pierre Antonjában, az ember még sem úgy teszi le, hogy már készíti is a kötelet – inkább mosolyog. Miért? Talán azért, mert mosolyogni még mindig jobb, mint sírni, még ha inkább az is lenne indokolt. Vagy talán mert jól esik egy olyan univerzumba visszajönni, aminek a 42-nél több az értelme.
            8/10

Ezt is nézd meg:

2013. január 18., péntek

Valamit a Semmiről – kritika Janne Teller: Semmi c. könyvéről


Egy ifjúsági regény, amit Dániában először betiltottak, aztán kötelező olvasmánnyá tettek, és az élet értelmének kereséséről szól. Kábé ennyit tudtam erről a könyvről, de mindez, és egyéb félinformációk felkeltették az érdeklődésemet.
Először azt hittem, csak össze-vissza minta a  védőborító - de ha jobban megnézzük,  láthatjuk, hogy nem az.
Először azt hittem, csak össze-vissza minta a
védőborító - de ha jobban megnézzük,
láthatjuk, hogy nem az.
            Ez a könyv (regény, vagy inkább kisregény) olyan rövid, hogy nehéz anélkül beszélni róla, hogy ne mesélje el az ember az egész történetét. Ezért csak annyit mondok el belőle, hogy az igazi sokkok váratlanul érjék azt is, aki előtte elolvasta ezt a kritikát.
            Azt is mondhatnánk, hogy ez egy nagyon jól megszerkesztett tanmese. De akkor miért üt akkorát, és miért fáj olyan nagyon? Egyszerű, gyerekes nyelven, tömören és tárgyilagosan számol be a történésekről egy résztvevő kislány szemszögéből. De a történések annyira brutálisak, hogy így még inkább felforgatják az ember… gondolatait.
            A cselekmény jórészt abból áll, hogy nyolcadikos diákok halomba hordják azokat a tárgyakat, amik az osztálytársaik szerint az illető számára a legértékesebb. Sorban haladnak, és mindig az előtte „adakozó” mondja meg, mi legyen az, amit a következőnek be kell adnia – mert bizony magától senki nem adná oda ezeket a dolgokat. És ahogy egyre inkább „belejönnek”, úgy egyre durvábbak ezek a dolgok. Azért kezdik ezt el, mert egy osztálytársuk, Pierre Anton egy nap kijelenti, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer úgy sincs semminek értelme; felmászik a telkük szélén, az utcára kilógó szilvafára, és ott gyakorolja a semmittevést (amit ugyebár előbb vagy utóbb mindenki el fog kezdeni a föld alatt), illetve osztja az észt (köhöm) az arra járó osztálytársainak. Ennek az osztálytársuknak (és talán még inkább maguknak) akarják bebizonyítani, hogy igenis vannak fontos dolgok, és az életnek van értelme. De akad egy bökkenő: ha valaki azt feltételezi, hogy semminek sincs értelme, akkor annak sincs értelme, hogy valaki az értelmét keresse…
            Ahogy a gyerekek önállósodnak, és egymás és az értékek ellen fordulnak, az engem emlékeztetett Golding regényére, A legyek urára, amit pár éve olvastam. Akkor az a könyv nagyon brutálisnak tűnt, elvégre az is. De annyi különbség azért van, hogy A legyek urát bátran ajánlanám a gyerekemnek bármikor; ha nagyon fél, legfeljebb abbahagyja. De a Semmitől óva inteném, míg meg nem tudja fogalmazni, hogy számára mi az élet értelme. Avagy: mi számára a legfontosabb az életben. Avagy: mi az élete célja? Avagy: mi az, amit a saját életénél is fontosabbnak tart, és meg is halna, ha ezt a célja megkívánná?
            Mert ez egy veszélyes könyv annak, aki nem tudja, miért él a világon. Persze lehet, hogy nem fogja tőle felvágni az ereit, sőt. De ez a könyv – a hagyományos tanmesékkel ellentétben - nem tartalmazza a tanulság levonását, ezt már az olvasóra bízza. Ezért plusz pont jár! És nehezen elképzelhető, hogy valaki ne érezné, hogy állást kell foglalnia a könyvben leírtakkal kapcsolatban. Máskülönben az Egésznek semmi értelme.
            Gyakorlatilag mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Leginkább az legyen a korlátozás, amit fentebb a „mikor ajánlanám a gyerekemnek” résznél leírtam. Nem hittem volna, hogy az élet értelméről valami újat lehet nekem mondani – de lehetett. Szerintem ez majdnem bárkivel hasonlóképpen lehet. Akivel pedig még sincs így, az jól el tud szórakozni a jelképek visszakódolásával. Meg az is, akinek emellett még újat is mond.
            A könyv minden szereplője, a hozzá kapcsolódó dologgal és a többiekhez való viszonyával együtt egy-egy fontos dolgot jelképez. Ahogy a Fontos Dolgokat halomba rakják, és elszakítják azoktól, akikhez eredetileg tartozott, az értelmüktől fosztják meg őket. Ez a Fontos Dolgok Halmának tragédiája: ha egy értelmes dolgot elszakítunk attól, aki számára értelmes és fontos volt, pont a lényegétől, az értelmétől fosztják meg. Ha egy értelmes dologtól elszakítják az értelmét, csak a dolog marad, értelem nélkül. És ahol nincs értelem, csak az őrület marad.
            Annak, aki kineveti a Kérdést, hogy Miért?, azon nem sokat lehet segíteni. Hirtelen mintha az egész világ őt támogatná. Viszont a világgal együtt ő is csak Semmi. Nyugodtan felülhet a szilvafára, de akár vonat elé is ugorhat, ha rajta múlik. Aki viszont abból indul ki, hogy a Kérdésnek van értelme, annak – talán nem túlzok – ennél nincs is fontosabb kérdés a világon. És biztos vagyok benne, hogy ha nem mondja ki, hogy megtalálta a választ rá, akkor meg fogja találni.
            De nem mindegy, hogyan keresi.
            Vannak dolgok, amikről az ember nem beszél nyíltan a hétköznapon. Sőt, talán annyira féli a dolgot, hogy kiakad, ha szóba kerül, és megpróbálja másra terelni a szót, vagy akár szitkozódni kezd. Aki ezt a könyvet elolvassa, ezalatt valószínűleg egyszer-kétszer görcsbe rándul a gyomra, és azt mormogja: „Ne! Ezt nem szabad! Ilyenre még gondolni sem szabad!”
            Figyelmeztetés: miután elolvasta a könyvet, minimum egy napig ne hallgasson zenét, és ne nézzen tévét! Csak nyugodtan rágódjon! Máskülönben mi értelme volt elolvasni? :-)
            9+/10

            Apróbetűs megjegyzések: Ez a gyermeteg, ismételgetős stílus tényleg nagyon gyermeteg és ismételgetős! A fenébe is az ilyen stílust! És a trágár kifejezések! Bizony, nem lenne meg a könyv nélküle? Oké, oké, hát érthető a használatuk, értem is, miért használtattak, csupán kicsit kidühöngtem magam itt a végén.

Ezt is nézd meg:

2013. január 2., szerda

EGY ÉVES A BLOG – összefoglalás + a Google kereső világa


2011. 12. 22-én lett felrakva az első bejegyzés, a Csúcsgörény

Már túl vagyunk az évfordulón tíz nappal, de így is elmondhatom, hogy a blognak az első évben megvolt 3000 látogatója. Jobb oldalt meg lehet nézni, mire voltak leginkább kíváncsiak.

Összesen 71 bejegyzést raktam fel, ebből 41 könyvkritika, 18 összeállítás idézetekből, 5 vélemény, meg még vannak egyéb bejegyzések is.

A blog egyik bejegyzését a Wikipédia is idézi, mint forrást (nem tudom, ki idézett mit, de ittlátható a szócikk).

Azt hiszem, hogy lévén, hogy nem vagyok egy könyvmoly, nem túl jelentős mennyiségű, és lévén, hogy nem vagyok túl gyakorlott, nem túl jó minőségű szócikket jelentettem itt meg. Azért remélem, hogy segíthettem vele. Ha csak egyetlen embert rá tudtam venni, hogy elolvassa valamelyik itt ismertetett könyvet, úgy hiszem, nincs okom panaszra.

Most pedig következzék egy kis összeállítás azokból a kifejezésekből, amikkel a blogra keveredtek emberek.

Képzavarok:
nem mind arany ami fénylik szent péter esernyője – Kis képzavar. Lásd: Nem mind arany, ami fénylik és Szent Péter esernyője
foucault inga szerb antal
szent antal a világirodalom története

Erre keres, aki tudja, mit akar:
arisztokrata regény – oké, a Háború és béke az – de egyáltalán van ilyen fogalom?
agyament idézetek – lásd ITT
"az ember" + robert winston – én is próbálkozok néha ilyesmivel
miket kritizál gulliver
mi a mondanivalója a narnia krónikáinak – nem csodálom, ha valaki ilyet kérdez
idézetek okosságról
miről szól a don quijote

Kérdezz, én felelek mindenre:
ki írta a szent péter esernyője cimu konyvet?
hol lehet még kapni a varázsló unokaöccse című könyvet? árak
ország melyik részén játszódik a szent péter esernyője?

Biológia
pincebogár és csótány közötti különbségNagyvárosi természetbúvár
ősrovarok – Így találtak a blogra 10-en is.
lány és fiú csótány közti különbség

Mi van?
szent péter esernyöje rövid tartalma olvasmánynak – Olvasmánynak?
szerb antal a világirodalom története röviden – No Komment
a mai olvasó szerb antal
szerb antal blog
jehu blog – ez végül is igaz, elvégre én is jehu vagyok
szerelmes versek csédé – a csédé az a név, amin regisztrálva vagyok     
letisztult olvasás hitler
goethének nincsenek érzelmei

Elírtuk
kötelező olvasmányok don   
22.-es csapdája idézetek – Huszonkettedikes. Ez hatszor is megvolt.
donkihote könyv

Erről sem írtam
gulliver paródia
egyperces novella: borges
edzés idézetek
szem védelme
kafka a császár üzenete elemzés
papír út
a kismadár film elemzése

Kötelező olvasmányok:
a tükörváros titka röviden – ez is kötelező?
a 22-es csapdája kötelező olvasmány - sajnálom

A billentyűzet furcsaságai:
kritikàk mikszáth kálmán szent péter esernyőjéről – háromszor!
rejtèlyes esetek

Mára szerintem ennyi bőven elég.

2012. december 8., szombat

Lassan haladok - közlemény

A blogra egy jóideje nem került fel új bejegyzés. Ennek okai többek között az, hogy sok dolgom van (főleg tanulnivaló), és vannak napok, mikor egyáltalán nem jut idő olvasásra; illetőleg hogy most angolul próbálok olvasni, ami sokkalta lassabb, mint magyarul, lévén, hogy előtte még nem olvastam angolul huzamosabb ideig.
Addig is itt vannak a régebbi bejegyzések, meg hamarosan itt a téli szünet.

2012. november 3., szombat

Hogyan őrjítenek a szavak? – kritika George Orwell: 1984 című regényéről

Úgy voltam vele, hogy az 1984 híres könyv, sokak által kedvelt könyv, klasszikus könyv meg minden hasonló erénnyel megáldott regény, szóval minden okom megvan rá, hogy elolvassam.
A cím alól kikandikál az 1948/'49-es évszám...
            Sorba veszem a benyomásaimat, és így mutatom be, milyen kép alakult ki bennem ennek a könyvnek az olvasatán.
            Ez abszurd. A könyvben szereplő dolgok, események abszurdak. Nem tudom, Orwell vajon így is szánta őket, mindenesetre ilyenre sikeredtek. Szóval ez egy abszurd disztópia.
            Lehetetlennek tartom például, hogy valaki olyat akarjon megetetni az emberekkel, mint az „újbeszél”, egy olyan nyelv, amelynek beszélője képtelen kifejteni pártellenes véleményt.
            Amit még abszurdabbnak tartok, az az, hogy az emberiség olyanná alakítható, mint ahogy az a regényben le van írva. Főként kevesebb mint negyven év alatt. Ha ez mégis lehetséges lenne, az bizony igen siralmas képet festene az emberiségről. Én még akkor sem hinném el, hogy ez végleges.
            Orwell ebben a könyvben saját(os) véleményének ad hangot. Feltételezem, hogy a regényben a Pártot, mint tökéletes, avagy abszolút elnyomó hatalmat akarta létrehozni, ami szerintem eléggé jól sikerült is. Vannak benne azonban dolgok, amiken kételkedve csóváltam a fejemet (legalábbis magamban), például a történelem kiszámíthatóságáról (valószínűleg a szerző úgy gondolta, az 1984-ben vázolt világ a legvalószínűbb, jó néhány jel utal erre, aztán mégsem vált be, cáfolva ezzel azt, hogy a történelem kiszámítható lenne), az osztályharc-elméletről (ez nekem kicsit túlhaladottnak tűnt), a szexualitásról (hogy egy elnyomó hatalomnak szándékában állna a szexualitást elfojtani) és a lázadásról (hogy értelmes dolog az elnyomás ellen kicsapongó szexuális élettel tiltakozni, vagy tudom is én, mit csinálni) vallott nézetein.
            Nekem a főhős nem túl szimpatikus. Nem rosszindulatú, hanem inkább olyan idegesítően szerencsétlen. Kicsit úgy is éreztem, hogy nem igazán árnyalt karakter. Persze lehet, hogy szándékos az ilyesféle jellemábrázolás, meg hogy a regény világa miatt ilyen, de attól még ez volt a benyomásom.
            Lassan indul, a közepe unalmas, a vége már igazán érdekes Az elején még nem lehet tudni, fog-e történni itt valami, az ember csak reménykedik, hogy több lesz ez a könyv, mint egy történet nélküli elbeszélés, amiben sok a szex (nem részletezi, de akkor is van benne). A közepén van egy szörnyű unalmas szakasz, amolyan Háború és béke stílusú közbeszúrás, aztán hirtelen fordulatot vesz a történet, és végig lehet izgulni, hogy mi lesz a vége, ami szerintem nem igazán előre látható.
            Ez szatíra. Nem az elnyomásnak meg különböző politikai eszméknek a szatírája: Orwell alaposan odamondogat az emberiségnek, hogy milyen a fajtája, az egész emberiséget gúnyolja ki vele. Azt kell mondjam, talán Swift is jobban hisz abban, hogy az emberiség jobb is lehet, mint amennyire Orwell hisz benne. Utóbbi nem valószínű, hogy megjátszaná magát. Ha javító is volt a szándéka, nem jön át.
            A második fele olyan, mint egy rémálom. A közepe után jön ez. Itt egy őrült bebizonyítja egy normálisnak, hogy az őrület az igaz, és nem lehet megcáfolni, amit mond. Néhány szó is képes őrjíteni, pusztítani. Ha valaki elfogadja, hogy működik a duplagondol és hogy a valóság csak az emberi elmén belül létezik, az ellen semmi sem használ már neki.
             Nehéz az igazságot választani a közösség ellenében. Ha az ember hisz valamiben, amit rajta kívül senki sem hisz, úgy gondolja, nála van az igazság, de más senki sem vallja ugyanazt, mint ő: meddig tudja megtartani a hitét? Mi a fontosabb: az igazság vagy a közösség? Az emberek általában az utóbbit választják, inkább mennek a tömeggel, mint hogy kiálljanak a saját véleményük mellett. Egy darabig talán állják, de aztán elbizonytalanodnak: nem lehet, hogy nem nekem van igazam, hanem mindenki másnak? Inkább válassza az ember a hazugságot, hogy a többiek közé tartozónak érezhesse magát, vagy maradjon kívülálló az igazság kedvéért? Mindenki maga dönti ezt el.
           
Ilyesféle benyomásaim voltak a regénnyel kapcsolatban. Egész jó könyv. Igen, érdekes, mondanivalója is van, és bár tele van támadható gondolatokkal, azért mégiscsak lehet klasszikusnak nevezni. Nekem nem tetszett túlzottan, de a vége az olyan jó volt, hogy elfeledteti az addigi idegesítő és unalmas részeket. Az igazság-közösség ellentét megjelenítése külön plusz.

8+/10